Imádta ezeket az utakat. Olyan édes, bizsergető izgalom fogta el előtte mindig, mint amikor gyerekkorában keresztanyjával moziba indultak. A telt idomú, kicsit mindig szigorú fölénnyel megszólaló asszonyból különleges vonzerő, egész testét feszültségbe rántó, izgató villámlás cikázott elő, ez, együtt a vásznon nemsokára megjelenő színes, csodásan ismeretlen képek özönével, valósággal lázba hozta. Ilyenek voltak a délre, alig tizenöt-húsz-harminc kilométerre történő kiruccanások is, amik csak azért lehettek évtizedeken át oly egzotikusan vérpezsdítők, minden földi jóval kecsegtetők, mert még a háború után, az Úr 1948-dik évében az egyik kommunista maffiavezér volt olyan elszánt és önző és önhitten magabiztos-vakmerő, hogy szembe mert szállni, nemet tudott mondani a nálánal sokszorosan véreskezűbb-mohóbb-nekiszabadultabb másik komcsi maffiavezér-szörnyetegnek, ily módon persze rögvest különutassá-kiközösítetté-renegáttá, kinyírni-ítéltetté kiáltatván ki. Hogy kinyírni aztán csodák csodájára mégsem sikerült, sőt, némi idő múltán – jócskán másként létezve is – élni is hagyták, számítson bár akármennyire hihetetlennek, Tibinek úgy tízéves korától, a hatvanas évek legelejétől állandósult karácsonyesték mesebeli boldogság-örömmámorait hozta, zsinórban. Az időről időre megjelenő bácsik és nénik páratlan kincseket hoztak, cigirágót és rizses csokit, színes képregényt (sztripnek mondják – mily izgató, ha jobban belegondolunk, innen már csak egy lépés a sztriptíz), később farmert és igen finom konyakokat, tiltott dolgokkal telített könyveket és folyóiratokat, meg még sok minden hasonlót. Az utak, azok az utak pedig… Még nincs tizenöt a legelsőnél. A Dzsuboksz magazin. A számok szövegei, eredetiben, angolul, hibátlanul, naná. Beatles, Rolling, meg amit akarsz. Kislemezmelléklet. Aztán már egyre gyakrabban nemcsak ők, mi is hozzájuk. Rózsika néni és Gyuri bácsi a színmagyar faluban, meg a fiuk, Csabi, a lányuk, Mónika. Terülj-terülj asztalkám, addig csak apai nagyanyjától egy-két, úgy-ahogy ismert ínyencség a sokadik hatványon. Aztán Sárszeg, a város, ahonnan ananászt és Gulag-irodalmat lehet csak úgy vidáman hazahozni, szimultán és bármikor. És mindez a szürke könyvecske, az évente kilencszeri igénybevételre jogosító kishatár jóvoltából.

Tibi legjobban mindig a sűrűséget, a rendszertelen ötletszerűséget és spontaneitást élvezte leginkább ezekben az autóutakban. A Trabantban üvöltött Stevie Wonder, I just called to say I love you, igen, csak azért hívtalak fel, hogy elmondjam: szeretlek, és tényleg parttalan, áradó szeretet öntötte el, valóban, amint a túloldalon, úgy tűnt, mintha mindig ugyanazok a szikár, magas, fekete legények álltak volna, jóindulatú lezserséggel pislogva és éppen csak az érkezőre sandítva, majd szinte rögvest hanyagul legyintve, afféle ugyan, eredj már, mit rontod itt a levegőt, kit érdekel ez az egész hülye útlevelesdi, papiros-bélyegzős hercehurca, a kéz elhárítóan lendül föl a magasba, boli me kurac, idi u pičku materinu... Elragadtatva figyelte őket, nagyvonalúak voltak és emberiek, megölelni vagy legalábbis jól, igaz barátsággal meglapogatni valók. Rájuk mosolygott, hangos és többszörösen túlzott udvariassággal köszöntötte valamennyit, persze az ő nyelvükön is, gondolatban sörre-borra-pálinkára invitálva őket, igazi magyaros vendégszeretettel, szívből jövőn, őszintén. Ha kedve szottyant, délután a városból kifelé dél felé vette az irányt, és jó óra-másfél óra múltán már a sárszegi városháza hátsó traktusában található lemezboltban vagy éppen a főtéri utazási irodában találhatta magát, hiszen kényelmes, praktikus és hasznos volt innen intézni akár az adriai nyaralás részleteit, szükség esetén be-betérve ide is, olykor összekötve mindezt az alig húsz kilométernyire lakó Rózsika néniék meglátogatásával vagy a Sárszeg melletti tó partján található, abszolúte nyugatmajmoló kaszinó rulettasztalával, ha éppen jobban bővelkedett bankókban még az éppen aktuális vásárlások után is. Általában: gondtalan könnyedséggel, a szabadság ittasságának enyhe mámorában cikázgatott erre-arra, gyakran és szédülten, nekibuzdultan és mellét szinte szétfeszítő örömujjongások feszülésével.

Rózsika néniékhez nemcsak megérkezni volt jó. Ha az ember valamennyi időt náluk töltött, úgy érezhette, az úgynevezett egyszerű emberek természetes kedvessége-jóindulata-segítőkészsége, a legendást is felülmúló vendégszeretete és magától értetődő, természetes, ugyanakkor megindító humánuma az idő kezdete óta velünk élő ősrokonainkká teszi ezeket a déli rónákat benépesítő nemzettársakat. Akik néha ugyan fura szavakat használtak, Rózsika néni azt mondta, elég, ha csak maicát veszel, meleg van, Mónika nem nagyon szerette a nejlon hulahoppot, Gyuri bácsi meg sűrűn mondogatta, hogy na megyek, benézek az upravára – de még feltűnőbb volt, hogy Tibit szeretetében mind aggódóbbá tette az a félénk óvatosság, ami észrevehetően minden, az otthonon kívüli megnyilvánulásukat meghatározta, ez látszott rajtuk, a falubéli tűzoltóversenytől a legapróbb politikai-nemzetközi jellegű kérdés kapcsán kinyilvánítandó véleményekig, légyen szó Gorbacsovról, Reaganről vagy akár Kádárról. Az idegen nevű itteni vezetőkről nagy gondossággal és olyan hangsúllyal beszéltek, mintha saját fajtájukbéli lenne, a más nyelvű államhatalmat, államnyelvet, intézményeket – még a futballcsapatokat is – szigorúan ügyelve a sajátjukként emlegették. Nem volt ez túl bántó, idővel aránylag könnyen meg lehetett szokni, de Tibi, ha elfojtott-lappangó módon is, azt sejdítette, hogy mintha valami nagyon-nagyon mély, zsigeri félelem és szinte jobbágyi alázat húzódna meg mindezen jelenségek mögött. Persze Rózsika néniék meg az összes többi falubeliek barátságossága-készségessége gyorsan és tartósan legyűrte mindig ezt a kísértet-érzetet, idővel Tibi már azon sem lepődött meg, hogy Mónika szinte imádkozva, szerelemittas-lázas hangon mondja el, hogy csak minél tovább velük maradjon, épen maradjon a már évek óta jobblétre szenderült, nyugatias életstílt biztosító, különutasságot elért kommunista maffiavezér életműve, ez az egész ország, ez az egész világ csak maradjon így, maradjon meg ilyennek és csakis ilyennek, bizony, az idők végezetéig, mindörökké, ámen.

Gyuri bácsi néha átvitte valamelyik szomszédhoz, Rózsika néni meg bevitette magát vásárolni Tibivel a falunál jóval nagyobb, de Sárszegnél jóval kisebb Várhomolyára, az újonnan elkészült Beograd áruházba – ez az ismerkedés a tágabb vidéki környékkel, ha lehet, még izgalmasabb órákat adományozott Tibinek. A szomszédoknál régi órák meg szekrények voltak és jóízű – legtöbbször aranyosan pajzán – történetek, vaskos déli humorral. (Tibit lenyűgözte a gyóntatós história: az embér – ahogy errefelé mondják – gyónja, hogy paráználkodott. „De nem asszonnyal ám…” „Hanem?” „Macskával.” „Macskával??” „Hát.” „No, hát mondja.” „Hát az úgy volt, hogy a macskát behúztuk a csizmaszárba, osztán hátulról…” „No csak várjon, várjon. Harangozó úr, gyüjjön csak! Hallgassa csak meg, hogy kell macskával…! Nem ám úgy, mint mink, hogy a tökünket összevissza karmolássza…!”)

Az áruházban újdonatúj, odahaza sohasem látott háztartási gépek, mosógépek és mikrosütők, hatalmas hűtőpultok és hifiberendezések, szuper-lejátszók, ezüstösek, márkásak, csillogók. Igen, I just called to say I love you. Tibi már jó néhányszor megfordult itt, mégis élvezettel bóklászott a hűvös, néptelen nagy terek utcahosszán, merengett és ábrándozott, nyújtózkodott és ásított. Készült bevallani magának, hogy már megint pokolian jól érzi magát. Jócskán ki is zökkentette a váratlan hirtelenséggel feléje siető Rózsika néni látványa, aki mintha a fényes padozatból nőtt volna ki, de az arca szokatlanul feldúlt volt, igaz, már a kocsiban is mintha zavartnak és idegesnek tűnt volna. A szorongás szinte egész testéből áradt, zúdult Tibi felé. Már meg is ragadta a karját és vonszolta ki az áruház előtti parkocska padjai felé. „Tibikém, gyere! Beszélnem kell veled. Most. Négyszemközt. Gyere, üljünk le ott kint…”

*

A magas, gondosan borotvált, enyhén kopaszodó férfi szálfaegyenesen állt a Dózsa György utca/ulica Doza Djerdj táblával ellátott, 8-as számú ház előtt. Társa – gondosan fésült, fényes fekete hajú, fiatalabb ember, kezében barna aktatáska – lábát váltogatva, körbe-körbenézegetve nyugtalanabbnak látszón strázsált mögötte. Rózsika, amint kinyitotta a kaput, a sarkáig belehasító rémület zsibbadtságában rögtön fölismerte az idősebbet, Zsiga Ivánt. A szomszéd faluba, Buránysorra való volt, mindenki tudta róla, hogy belügyes lett. A fiatalabb – „kollégám” – Nagy Miklósként mutatkozott be.

Zsiga Iván nyugodtan, tempósan kérdezgetett Tibiről, Nagy Miklós csak nagy néha szólt közbe, mintegy kiegészíteni-értelmezni próbálva Zsigát. Körültekintően, részletesen, alaposan kérdezősködtek, látszott, igen sokat – szinte mindent – tudnak, úgy tűnt, mintegy megerősítést-lezárást várnak csak el a félholtan válaszolgatni próbáló, hol hófehér, hol hamuszürke Rózsikától. Jó idő elteltével szólalt csak meg, Zsiga Iván felé fordulva.

– Iván… Baj van?

A magas, kopaszodó férfi nem felelt azonnal. Mélyet szívott cigarettájából.

– Még nincs – válaszolta.

 

Nyitókép: A háromszázezredik Trabant, 1985-ben (forrás: Fortepan/Bojár Sándor)