Ügyes-bajos, kicsit zajos ugyan, de megoldható. Megbocsáthatónak kevésbé nevezhetnénk, mert volt, aki az emeleti, délutáni félálmából is felriadt a földszinti bútorlökődésre. S már küldte is a szitkokat, a fűtéscsövek mellett lekiabálva, vagy a csöveket pléhkanállal verve… 

Asztalonként két tábla, mögöttük két szék. A mester úgysem ül, hanem tábláról táblára jár, hogy győzelemre vigye mindegyiken a saját taktikáját. Ellenfelei mit is értenek e játékhoz hozzá képest. Lépegetnek, székek és asztalok után bábukat tologatnak. Igaz, ez kevesebb izomerőt kíván. Kezdetleges kis terveiket szövögetik. Ha a parti elején még akad is egy-egy átgondolt vagy megtanult megnyitás, kombináció, később a meccs kuszaságában már elvesztik a fonalat. Pedig Miklós bá csak mester, nem is nagymester. De elég ide! Ép emberekhez – a Jóisten, rokikhoz – egy félisten. 

Béci tűnődött el ezen, mikor a susztermattot elszenvedte, s kényszeredetten fogott kezet a profival, mondván, csak rossz napja van. Kezdjünk új partit, ajánlotta Miklós bá. Á, ma nem fogna az agyam, hárított Béci. Ennyiben maradtak. Hátra volt még tizennégy táblányi küzdelem, amit el kellett rendeznie a félistennek. És akadt olyan csatamező, ahol nem igazán állt jól a szénája, hiszen akadtak a rokik között többen is, akik téri sakkasztalok pénzre menő csatáiban edződtek, sőt, kivágták a sakkfeladványokat is az intézetben, begyűjtötték egy nagy dobozba, és minden edzésen, mert még azt is tartottak, bemelegítésként húzniuk kellett a több száz haláltusa közül. 

Béci sarokba vonult. A könyvszekrény mellől nézte a küzdőket, az elmélyült tekinteteket, az egy-egy jó lépés miatt büszkén körbehordozott fejeket, mintha bárkit is érdekelne, Miklós bán kívül, mi történik a másik hatvannégy mezején. A mester hosszabban időzött a fogas kérdések előtt, de ez a hosszabb időzés sem tartott egy percnél tovább, még a mérkőzések végkifejlete felé sem. Harminc perc múlva már öt mattnál és négy feladásnál tartottak, az intézet hős királyai, s tényleg csak azok maradtak még talpon, a császárok, akik edzésekkel pallérozták sakktudásukat. Ám sok táblán már az ő sorsuk is megpecsételődött, csak még nem volt nyilvánvaló a számukra… Béci szégyellte is magát, hogy ilyen hamar kipottyant a versengők köréből, kihajtotta magát a mosdóba, ivott, és felfrissítette arcát. 

Á, idejönnek a Vasasból, egy sportklubtól, arcoskodni. Hol vagyunk mi hozzájuk képest?! Még jön az a György nevű ökölvívó is, beszélgessen velünk. Olimpiai bajnok, baszki! Minek jön? Még jó, hogy nem hív ki minket egy meccsre. Bár bottal jól megdöfködhetnénk… Miről tudnak nekünk ép emberek beszélni? Főleg, ha valami nagyot értek el? Csorgassuk a nyálunkat, hogy ő így meg úgy győzte le magát, ennyit meg annyit adott fel a gyerekkorából, hogy az olimpián megrágicsálhassa az aranyérmet? Mehetett volna csajozni, sörözni, de edzésre járt… Mindig ez a szöveg… Mi mit adunk fel, hogy jobb legyen nekünk? Egyszer még ezt is megkérdezte egy ilyen látogató. Hozzá is vágta valaki kapásból a választ: az életünket adnánk fel vagy adnánk oda, hogy jobb legyen… Mindent, mindent. Ezek bele sem gondolnak igazából, hogy hova jönnek, mit mondanak, mit akarnak elérni? Fogalmuk sincs arról, hogy mi egy tízcentis mozdulatért is megküzdünk sokszor, míg ő a ringben táncikál, vagy egyszerűen feláll a sakkasztal mellől, és jóízűt nyújtózik… Ez a szimultán is… 

Ott ülünk Istennel, a mesterrel szemben. Tudjuk, hogy kötelező elkezdeni a partit, tudjuk, hogy jó vége nem lehet, és ha megfelelőket is húzunk a fekete-fehér négyzetek felett, csak az időt húzhatjuk, mert előbb-utóbb eljön a matt. Bénaként, tele komplexusokkal, még azt is elfeledjük a nagy, egyébként jóságosan mosolygó Isten előtt, amit egyébként a barátunkkal játszva simán észreveszünk, meglépünk. Csetlünk-botlunk. Isten, ha épp rajtunk a sor, lekémlel a kis életünkre, mintha még ráncolná is a homlokát, milyen botor gyermek, a saját vesztébe szalad, aztán lép egy olyat, hogy minden kis tervecskénk, jónak hitt meglátásunk, háromlépéses, de körültekintően át nem gondolt kombinációnk, ha eljutottunk egyáltalán a kombinációkig, mint kártyavár zuhan magába… Jobb esetben feladjuk, de az olyan, mint egy öngyilkosság! Átlátjuk a teljes reménytelenséget, és behódolunk az isteni, pusztító akartnak. De jobb eset-e ez? Kevésbé fáradságos, az biztos! Rosszabb esetben végigküzdjük a nekünk szánt sorsot a mattig, mikor magától is megáll a szív…

***

– Szervusz, fiam!

– Jó napot kívánok! De rám ijesztett a bácsi.

– Gyuri bácsi vagyok… Khm… Azt mondták, itt várakozzak, egy beszélgetésre hívtak az intézmény vezetői.

– Maga a boxoló? A Vasasból…

– Igen, és még jön Béci is, tudod, a focista.

– Én is Béci vagyok…

– Mi a kedvenc sportod?

– Az alvás, ott tudok a legjobban szaladni. Miért mosolyog a bácsi, ez nem vicc… Egyébként még tart a sakkverseny, de hamar elvérzünk, mert mi még ebben is bénák vagyunk… Ha nem haragszik, én megyek. Ott leülhet a sarokban. 

Budapest, Május 1. út. 45.,
Állami Szociális Intézet, 1977 április

 

 

Részlet a Róheim-villa történetét bemutató Fecsó című, megjelenés előtt álló nagyregényből

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)