Amikor a családdal kiköltöztünk D.-be, elvégeztük azt, amit ilyenkor minden józan ember elvégez: körbejártuk a városkát, megszagoltuk, megtapogattuk, szemrevételeztük. Nem volt ismeretlen terep, hiszen a szülőkerületemtől nincs messze; mondtam is az asszonynak, hogy D. még belefér, de innen kifelé már nem megyünk. A város pénzes volt, az ipari körgyűrű szépen hozta a bevételt, minden rendezettnek látszott; a Duna a közelben folyt, a bányatavak vize állítólag kristálytiszta, az iskola pedig a leendő házunk utcájában. A közlekedés – csodák csodája – elviselhető, nem az a reggeli-esti fulladás, ami a közeli, nagyobb városban már a budapesti állapotokat idézte. Jó lesz itt a gyereknek, gondoltuk, az iskola egy macskaugrás. Minden egy macskaugrás. Aszfalt, közművek rendben, a szomszédos kertes házak többsége szemre is vállalható.

Boldogan újítottuk a házat, csinosítottuk, toldottuk-foldottuk. A feleségem az elvadult udvarból kertet varázsolt, lett melegházunk is, ahol még télen is babrálhattunk a kedvenc növényünkkel. Úgy éltünk, ahogy egy rendes, átlagos középosztálybéli család élni szeretne: abban a hitben, hogy a rend ragadós és tartós.

A hátsó szomszédságról hamar kiderült, hogy más logika szerint működik. Elszegényedett őslakosok voltak, nem afféle gyüttmentek, mint mi, ebből valamiféle erkölcsi fölényt is levezettek. Már az első télen feltűnt, hogy esténként a kéményükből olyan szag dől, amit az ember leginkább egy ipari balesethez társít. Műanyagot égettek. Pontosabban mindent elégettek, ami éghetőnek bizonyult. Egy reggel látom, hogy a családfő a tetőtéri ablakon hajigálja kifelé a leszaggatott lambériát. Megkérdeztem, mit csinál. Tüzelőnek, mondta vidáman. Minek megtartani? Dísznek? Megy a kályhába. Bólogattam, vállat vontam, az ő háza, az ő deszkája.

Ha akadt felesleges fahulladékom, nekik adtam. Addig se égették a műanyagot, amíg a fa tartott. Később – gondolom, pénzszűkében – befogadtak egy náluk is leharcoltabb családot. Nyolcan voltak, talán többen, sosem tudtam őket összeszámolni. Ugyanis állandóan mozgásban voltak. A gyerekek között akadt egy kisfiú, aki valamiért barátkozni kezdett velem. Talán az lepte meg, hogy nem ordítok vele, és mondatokban beszélek. Olyan dolgokat mesélt, amikről jobb nem tudni. Nem osztom meg, nem ide tartozik, nem szalonképes.

Aztán – állítólag horribilis áramtartozás miatt – eladták a házat, és beköltözött egy fiatal cigány házaspár. Nem volt velük semmi baj. A fiú tejbetök-szerű alak volt, ártalmatlan, anyuci kedvence típus. A felesége más természet: csinos, tűzről pattant menyecske, akinek a szeme sem állt jól. Volt egy kisbabájuk, nem zavartak sok vizet. Egy nap azonban látom, hogy a fiú arcán egy brutális vágás, vagy tíz centi hosszú, szépen összevarrva. Megkérdeztem, mi történt, elviccelte. Arra gondoltam, talán megrendszabályozták. Esetleg a feleség családja. Lehet, csak a képzeletem dolgozott. Nem sokkal később végleg eltűntek.

A helyükre egy titokzatos kompánia költözött, amelyről jobb híján családként beszéltünk, noha semmi nem utalt rá, hogy valóban azok volnának. Nem érintkeztek, nem köszöntek, nem éltek; inkább csak időnként felbukkantak, mint a rosszul rögzített díszletek. Különféle autókkal jártak, gyorsan, idegesen, mintha mindig elkésnének valahonnan, ahonnan már amúgy is elkéstek. Mivel bajunk nem volt velük, érdeklődésünk sem támadt irántuk: a magyar ember akkor nyugszik meg igazán, ha semmi dolga sincs a szomszéddal.

Egy forró nyári napon azonban, mikor a munkából hazatérve éppen a kertkapunál próbáltam megfékezni a bringámat és a gondolataimat, a szomszéd kerítés mögül átintegetett egy rendőr. Derék rendőr volt, már amennyire egy rendőr derék lehet: pislogott, mint akinek egyszerre túl sok a fény és túl kevés az adat.

– Jó napot kívánok – mondta. – Nem látott errefelé egy gyanús alakot? Alsógatyában. Mezítláb. Futva.

Abban a pillanatban kivert a víz, mert az asszony otthon volt a hároméves lányunkkal, és az ember ilyenkor nem szereti, ha ismeretlen, félmeztelen férfiak rohangálnak a kertjén át, különösen hatósági érdeklődés közepette.

– Nem – mondtam –, épp most értem haza. Mi történt?

– Várjon – mondta –, mindjárt odamegyek.

Odajött. Kiderült, W. őrnagy volt a Készenléti Rendőrségtől, ami már önmagában is fenyegetően hangzik, még akkor is, ha az ember semmit nem tett. Elmondta, hogy a szomszéd házban egy veszélyes banda ütött tanyát. Olaszországban lányokat futtattak, itthon autót loptak, betörtek, éltek, ahogy tudtak. Rajtuk ütöttek, de a főfószer – mert mindig van egy főfószer – egy szál boxeralsóban, a mi kertünkön át menekült el. Este kilenckor még járőrök csámborogtak az utcában, akkorra azonban az ürge már minden bizonnyal árkon-bokron túl járt, talán egy másik ország erkölcsi züllését gyarapítva.

Mielőtt elmentek volna, W. őrnagy odalépett hozzám, és a kezembe nyomott egy papírt.

– Ha meglát a ház előtt egy ilyen és ilyen rendszámú Mercédeszt, hívjon ezen a számon.

A papíron egy vonalas telefonszám állt, abból a fajtából, amely már a leírásával is múlt időbe kerül. Megígértem, hogy természetesen. Állampolgári kötelesség, rend, fegyelem, satöbbi.

Két hét múlva, egy vasárnapon, mit ad isten, megláttam a verdát. Ott állt, mint egy rossz emlék, amely nem tudja, hogy már nincs rá szükség. Hívtam a számot. Valami központi helyen csörgött ki, egy ügyeletes vette fel, akinek a hangjából hiányzott minden értelem és érzelem. Elmondtam a helyzetet, megadtam az őrnagy nevét. Az ügyeletes közölte, hogy ő nem tudja kapcsolni, hívjam fel a helyi rendőrőrsöt. Nos, megtettem. Nem fogják eltalálni, mi történt! Vasárnap lévén senki nem vette fel!

Ekkor, be kell vallanom, elgondolkodtam. Ha W. őrnagynak valóban olyan fontos volt ez az ügy, miért nem adott egy olyan számot, amelyen vasárnap is létezik a rendőrség? De legyintettem. Ügy lezárva, gondoltam, a magyar ember így zár le ügyeket.

Néhány hét múlva azonban a Merci újra megjelent. Újra telefonáltam. Az eredmény változatlan maradt, mint egy jól karbantartott rendszer. Ekkor feladtam. A rend nem igényelte a közreműködésemet, az állam nélkülem is működött, vagy legalábbis úgy tett, mintha működne.

Azt hittem, az ember életében a rendőrségi jelenlét nem olyan, mint a reggeli kávé: egyszer talán becsúszik, de rendszer nem lesz belőle. A nagy számok törvénye, mondtam magamnak elégedetten, afféle statisztikai önáltatásként. Tévedtem. A matematika ugyanis nem erkölcsi lény, és különösen nem vigasztaló.

Egy évvel később hajnalban velőtrázó ordításra ébredtem. Nem afféle álombéli sikolyra, hanem arra a szabályos, állami hangerőre, amely mögött intézmény, egyenruha és parancsnoki lánc áll. Aztán csönd lett. Az ember ilyenkor dönt: vagy az érzékszerveinek hisz, vagy a kispolgári vágyának, hogy nem történt semmi. Én az utóbbit választottam, visszafeküdtem. Hatkor keltem, kutya pórázra, napi rutin. Kilépek a kapun, ám a kereszteződés olyan, mint egy amcsi akciófilmben: piros-kék tetővillogók fényében úszom a kutyámmal, három rendőrautó baljós fényében, az utca túloldalán álló háznál pedig olyan sürgés-forgás folyik, amilyet csak akkor látni, ha az állam hirtelen érdeklődni kezd valaki iránt. Vagy disznóvágás esetén. Május lévén az utóbbi ötletemet azonnal elvetettem. Odasétáltam a kereszteződésben strázsáló zsarukhoz, hogy érdeklődjem a tényállásról. A válasz gyors, szakszerű, egyben pedagógiai jellegű volt: menjek a vérbe, de nyomban. Ekkor állt össze a kép: az a hajnali ordítás nem a lelkiismeretem volt, hanem egy hangos felszólítás az ajtó előtt, közvetlenül azelőtt, hogy az állam erőszakkal behatolt volna egy albérletbe.

Este a szomszéd urat a tévéhíradóban láttuk viszont, elhomályosítva, ahogy az illik. A kopasz feje és az a semmivel össze nem téveszthető testalkata azonban lebuktatta. Kiderült, hogy drogdíler. Ugyanaz az ember, aki egy héttel korábban, miközben a kerítésemet szereltem, szó nélkül adott kölcsön célszerszámokat. A civilizáció apró gesztusai, mint tudjuk, nem zárják ki az iparszerű bűnözést.

Azóta óvatosabban tekintek a kertvárosi idillre, erre a gondosan nyírt hazugságra. Életem fényével egyetértünk abban, hogy száz méteres körzetben egy harmadik rendőri akció már valóban a lottóötös kategória volna.

Feltéve, ha éppen nem hozzánk dörömbölnek be. Mindenesetre, az asszonykám tanácsára kis melegházunkban a termelést gyors ütemben beszüntettük…

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)