– Nagymama! Te szoktad nézni a háborút?
– A háborút? Melyiket, kisfiam?
– Ezt a mostanit, amit folyton látni a tévében.

Három hely dolgában hamar dűlőre jutottak. Veszprém ugye a fejedelemasszony rezidenciája. Most még Sarolt lakja, de ha Isten is úgy akarja, nemsokára Gizella. Ezt merészelte megtámadni ez a gonoszsággal teljes ördög, itt győzték le, itt vették a fejét és négyelték fel.

A minapjában szőlőhegyi pincémben találtam egy nagyon régi mirabellaszilva-kompótot. Valahogy bekerült a palackok mögé, és ott bujkált mostanáig. Ahogy elővadászom, közben hallom a rádióban, hogy egy sunyi politikus már megint apokalipszissel kelti a félelmet.

Valamelyik reggel nem jutott eszembe egyetlen épkézláb gondolat sem, szóval csak úgy néztem ki a fejemből, na. Gondoltam, benyomok valami zenét a youtube-ról, és a legutóbb hallgatott Paganini hegedűversenyre kattintottam. Azonnal bejött valami sz.r lábbetét reklám.

Az öreg Tulipán régi tartozéka volt a bodegának, nyitástól zárásig fehérülő ujjbeggyel szorongatta a fröccsös poharát.

Itt, a napfénnyel áldott tokaji hegyen, a Tehéntánc dűlő és a Szerelmi dűlő között, a szőlőm fölött magasodó Királykilátóból messzire ellát a szem és még messzebbre a lélek, ami Isten parányi szigetecskéje, kicsiny metafizikai tartomány, ám mégis elfér benne emberlétünk bármilyen nagy látomása.

Ott maradunk egy éjszakára. Ennyi volt a parancs. A feladat nem túl bonyolult. Senkit nem engedni a közelbe.

Olvasom a minap, hogy bombariadóval fenyegetőzött egy tizenhat éves lány, két budapesti gyermekotthonban okozott pánikot. A leányzó szintén gyermekotthonban élt, elkérte a barátnője telefonját, és azon keresztül közölte, amit szerinte okvetlen kellett. Hogy miért?

„Nem úr, aki nem pazall” – vigasztalta magát Zsoldos Francsi, aki nem szívesen kért kölcsön, de most gyorsan kellett döntenie, hogy övé legyen Neszebár, a derbynyerő sötét pej. Elegánsan leszámolta hát a temérdeket Richárd úr kezébe.

Gyerekkoromban, a szocializmus éveiben, ha bármi hivatalos papírt ki kellett tölteni, mindig szerepelt benne két kérdés. Az első: „Apja foglalkozása 1945 előtt”. Erre büszkén írtuk be, hogy: „önálló kertész”. Ugyanez volt a felelet az „Apja foglalkozása 1945 után”-ra is. De csak 1950-ig.

Ott ült a házfal mellett, lobogó hajjal, mint egy indián. Olajbarna arc, résnyire nyitott sötét szemek, enyhén húsos ajak, fehér fogazat. Az öltözéke ugyanakkor inkább egy kopott westernhősre emlékeztetett.

Belevilágítottak a szemembe. Mondjak el mindent, utasítottak. Mondjak el mindent, üvöltötték. Mégis, most mi van, kérdeztem én. Itt csak ők kérdezhetnek, visították ők. Akkor kaptam az első pofont.

Maga most ottan egy régi mappát lapozgat, bár nem azokat a vázlatokat keressük. Tájképek érdeklik, azt mondta, nem? A kiállításhoz. Azok ott nem azok. Persze, hogy nem titok.

Arany szőnyegen állva fogadott tegnap a ház, a múlt heti szélvihar lecsupálta a kőris lombkoronáját, és vastagon beterítette az árkot, a bejárót, a járdát, még az ablakpárkányokat is.

Nagyanyám ül a folyosón és a kezeit morzsolja, az ujjai meg vannak görbülve, némelyik olyan, akár egy madár karma. Mintha csak kapaszkodni akarna velük egy fa ágába, a múlt egy kitüremkedő darabjába.

Sarlós Boldogasszony napján, pontosan délben a Nap fénye váratlanul kialudt, és örök sötétség borult a Földre.
A megmagyarázhatatlan természeti jelenség – mint azt később a tudósok, már amelyikük még képes volt kifejteni a megváltozott körülmények között bármilyen tudományos tevékenységet, elmagyarázták – tulajdonképpen nem délben, hanem nyolc perccel előtte történt meg.

MEGSZÁMOLTAM: a Szögek egy kiáltványhoz a huszonhetedik olyan versem, amelyet felkérésre írtam. Lehet, hogy nem is mindegyiket találtam meg, és a valós szám ennél nagyobb, de maradok ennél a számnál. Az első felkérés alkalmával nagyon féltem, hogy meg tudom-e oldani a feladatot, de sikerült, és nagyon szeretem azt a verset.

Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz őrségbe járni. Már másodszor fordult elő, hogy kizárólagos – egész hónapos – őrszolgálatra osztották be őket. 

Keskeny völgyek szabdalták a vidéket, meredek falak közé szorultak be az apró falucskák házai. Az emberek abból éltek, amit két kezükkel ki tudtak préselni az áldott anyaföldből, az erdőkből, a legelőkből.

Aznap reggel nem hallottam meg a kopogást. Éppen a kunyhó mögött, a vízparton térdeltem a tűz mellett, a lángok fölé hulló hajjal, és mélyen beszívtam az égő gyógynövények keserédes illatát.

Négy történet vagy pillanatkép, és mégis egy: mintha az idő és a tér különböző darabjai egymásra csúsztak volna. Négy keresztelő, a maga egymásra montírozódó életdarabjaival.