El kéne menni majd, egy olyan ráérős, borongós szombati napon, egy újabb, egyébiránt kihalóban levő, csíkos füles szatyrot beszerzendő, a Malom téri piacra. Ha az a piac megvan még. És ha áll még az a bódé ott, a piac végén.
Végig kell menni, egészen az ósdi bódésor legvégéig. Cili néni biztos ott árul még. Olyan nincs, hogy ne mosolyogna ki a zöld vagy rózsás kendőből, és miközben kitenné a pultra a csíkos, kockás, lenvászonszínű és piros vagy fekete műbőr szatyrait, ne mondaná el, hogy ezeket a jó kis erős bevásárlószatyrokat a nagyi is mennyire szerette. Mert a Cili néni még emlékezik a nagymamára.
Pedig őrá már alig emlékszik valaki. De ha még sincs ott az a bódé, akkor egy kicsit odébb kell menni, és ott még biztos megvan az a kis földszintes üzletsor, ahol gyermekként mindig az üvegnek nyomott orral néztem azt a gyönyörű akváriumot az állatkereskedés kirakatában.
S ha megvan még, ha ott van, akkor csak egy kicsit arrébb kell lépni, s már ott is állok, ismét, Borika mellett. Tél van ismét, és fogom ismét azt a finom, kis piros, kötött kesztyűkbe bújtatott kezét, úgy nézzük együtt a halak örök bujkálását.
És mire ismét az üvegnek tapasztom az arcomat, érzem a jobb arcfelemen az ő arcának forróságát.
Szinte nem is halljuk, hogy eldübörög mögöttünk az ötvenkettes villamos, pedig az úgy csörömpöl a nyitott peront védő rácsaival, hogy az üveg is belerázkódik.
S egy pár lépéssel kell csak odébb menni a megállóhoz; figyelni kell, mert a fekete zakós, a lánc miatt spárgával felkötött nadrágú, fekete kalapos, ráérősen bicikliző bácsikák igen komótosan hajtanak át a zebrán, keresztbe. A villamos sárga-feketére lakkozott fapadjai is jéghidegek, amikor belépek a nyitott peronról, behúzom az ajtót és leülök.
Esteledik már, a szerelvény csikorogva fékez. Leugrom, és nem nézek körül, ahogy rohanok át az úttesten a Pankáék háza felé.
Oldalról iszonyú csikorgás, csörömpölés; az ellenkező irányból érkező villamos elé kerültem, vagy az a bizonyos tank lehet inkább, amelyik aztán, fiatalkorom vége felé, kis híján elgázol majd egy távoli városban, egy polgárháborús éjjel utáni hajnalon? Innen már csak egy mozdulat, s ha rossz felé tartok, elnyel valamelyik vasszörnyeteg.
A szörnyű zaj, csikorgás egyszer csak mögöttem maradna; és már csak pár lépést kell megtennem, már ott is állnék az egyik pesti külváros hatalmas, koromfekete bérházának kapuja előtt, ami mindig sötét, és ahonnan szinte télen-nyáron süvít a jeges huzat.
S ez a huzat végre kisodorja magából Pankát, a drága Pankát, aki hozzám nyomja hegyes kis keblét, hatalmas puszit ad, és viharos nevetéssel rángat keresztül a Vörös Hadsereg útján, arcát különös, lilás pöttyökkel hinti meg a szomszédos gyár tetején világító ötágú csillag. Megpörgetem kislányos termetét, s az arcába nézek: ezek meg micsodák itt rajtad?
Ja, csak milladuóztam – csilingeli a vörös farmerdzsekis, édesen vihogó Panka, aki örök harcban áll a pattanásaival és a gravitációval: úgy ugrik fel a „Pestimre, Vörösfény utca” feliratú buszra, mintha fölfelé zuhanna, az égen kibukkanó csillagok közé.
Én kissé lemaradva, a nyomában lihegve érnék a buszmegállóhoz. Idegesen néznék körül, hiszen éppen egy ilyen megállóhoz érkeztem futva, egyszer; s míg egy pillanatra leálltam, s kifújtam magam, egy csikorogva fékező rendőrautóból kiugrott három bőrkabátos pribék; nem messze letettem egy szál virágot egy szobor elé, egy olyan napon, amikor ez ilyen valószerűtlen következményekkel járt.
S ahogy száguldunk kifelé a városból, szerencsére most nem egy rendőrautó hátsó ülésén, Panka vihogva meséli, hogy ma a hajolgatós póló volt rajta. Hiszen ezekilencszáznyolcvan-akárhányban vagyunk, s a lányok még hírből sem ismerik a melltartót; Panka pedig jót szórakozik azon, hogy ha azt a trikóját veszi fel, amelyikben, előrehajolva látszanak kis tojás-keblei, a férfiak, legyenek ügyintézők vagy buszvezetők vagy tanárok vagy házmesterek, mind éppen úgy eresztik meg a fejüket, a szemükkel odabandzsítva, mint az autók hátuljában a népszerű dísz, a bólogatós kutya. Ha tízszer hajol le, tízszer bólintanak.
S a végállomáson, ha a Panka előreszaladna jegyet venni a Felszabadulás moziba, azzal az ürüggyel, hogy „félre kell mennem”, hiszen abban a presszóban ott csak van valami koszos kis mosdó, lenne tíz percem.
Hiszen arrafelé, a város legszélső házsorán húzódó mozinál, ahová a Pankával szigorún nem filmet nézni járunk, na, onnan csak húsz lépés, és dűlőútra érek.
Ennyi kéne csak, hogy az esti órákban végre a dús harmatú mezőre kijussak.
A juhocskák onnan csak egy kőhajításnyira legelnek, és megint mennénk utánuk, a megkésett nyáj után, szép lassan, Hidasbárányos felé Juliskával, szép unkahúgommal. A kezünkben lóbálnánk a tejjel teli, födeles alumíniumkannát.
Ő előreszaladna a pásztorhoz, de én inkább lemaradnék, hogy beszélgessek a velünk bóklászó Csák Jóskával, aki a hidasbárányosi nagynénémmel szemben levő portán lakik. Úgy tennék, mintha a társalgás okán maradnék le – mert egyiküknek sem merném bevallani, hogy félek a pásztor nagy, loncsos kuvaszától.
És mivel már igencsak esteledne, megrészegítene a füvek őrjítő illata, az az illat, ami úgy pezsgett fel, mint sűrű szóda, városi levegőhöz szokott ereimben. Jóskát elkápráztatnám, hogy már én is, ilyen gyorsan eltanulva, de még nála is jóval gyorsabban, meg tudom forgatni úgy a kancsót, hogy benne marad az édes, forró tej, aztán megkérném, hogy fogja meg egy kicsit az én kancsómat is, és végre rikoltozva berontanék a nyakig érő búzatengerbe, nem törődve a mérgesen utánam kurjantó pásztorral, s a komondorok szűkölő, ütemes csaholásával.
S amikor beérnénk a József Attila utca sarkára, mert hogy máshogy hívnának a nyolcvanas években egy olyan falusi utcát, ahol a büdös életben nem járt József Attila, akkor én nem arra térnék, hanem egy pár lépéssel arrébb.
Elvették az áramot, ahogy mondják így errefelé, nézegetném a sötétben felderengő porták körvonalait a kivilágítatlan utcán talpalva; az egyik ház falán kibetűzném a kék színű zománctáblán a Strada Gheorghe Doja feliratot. Itt vagyok végre, örülnék meg a felfedezésnek, és továbbsietnék a háromszéki falvacska girbegurba utcáján. Kukucskálnék, hunyorogva, ha megmozdulna valami az utca vége felé: a Kárpátok egyik alsóbb láncára fut ki ez a zsákfalu, s beszélik, az erdő felől be-besétál néha egy medve, éjjelente.
Az egyik legszélső házba toppannék be, huszonéves lendületemmel a tornácra vezető lépcsőt majd magammal sodorva, a jó Lehelhez, kedves barátomhoz.
Friss meggybort tennének elém, és ízes kis kolbászkákat. Nevetnének, mint mindig, hogy én az „asszonyok borát” választom, ezt a pincehűvös, a nyárban oly kellemesen felüdítő italt; én meg letenném végre a hatalmas, piros, fémvázas hátizsákot, és azt a csíkos szatyrot, amiben szalámit hoztam, s mindenféle jókat.
Lehellel eldiskurálnánk, s aztán nénje, egy édesanyám korú asszony rám emelné égszínkék szemét, s érdeklődésemre ezt felelné:
Mües jól vagyunk. S tües, ott Pesten?
S én úgy tennék, mintha az erős kolbászka miatt futná el a könny a szememet, ahogy meghallanám a Mohács előtti nyelv hangjait. Hátradőlnék a széken, hallgatnám Lehel történeteit, és nem sejteném, hogy a vezetéknevére sem emlékszem majd, amikor negyven év múltán a halálhírét meghallom.
Nézném a már kiürült, csíkos szatyrot, és úgy érezném, hogy végre hazaértem.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
