Boomer

Anyámhoz igyekszem. Nincs baj, de jól sincs. Hajnalban hívott, hogy ma hazaengedik. Egy hónapig volt kórházban. Rohanok, nem is reggeliztem, kopog a szemem.

A villamoson egy srác rám röhög, „boomer”, mondja és elfordul. A feleségemmel telefonálok, egy bankkal kapcsolatos kérdést tett fel, ellenőrizném ott helyben, de nem tudok belépni, akárhogy próbálom. Az asszony vitatkozik velem, az utastársak már felfigyeltek a szóváltásunkra. „Nem értesz te semmihez”, hallom életem párjának ítéletét, leteszi. Nem adnám fel, de le kell szállnom, és amúgy sem szívesen intéznék bankügyeket fennhangon a zsúfolt tömegközlekedésen mindenki füle hallatára, de egy türelmét vesztett asszony vehemenciája még erre is rá tudna venni. „Anyád a boomer”, morgom a srácnak, visszamosolyog, „az hát”. Később észreveszem, hogy ki volt kapcsolva a mobilnetem, nem tudom, miért és hogyan. Este otthon megkérdezem a fiamat, mi az a boomer, rám nevet, „hát te, a te korosztályod”, mondja.

Sietek. Átszálláskor nem volt időm kivárni, amíg a jegykiadó automata kinyomtat tíz vonaljegyet, vettem egy virtuális tízes gyűjtőt a telefonos applikációban. Ez úgy működik, hogy amikor felszáll az ember egy járműre, az ajtónál vagy bejáratnál lévő QR kódot leolvassa a telefonjával, és az automatikusan érvényesít egy jegyet. Ám a rendszer túl gyors, vagy én kapkodtam, a lényeg, hogy a kamera, mielőtt a kódhoz értem volna, leolvasta a padló márványmintázatát, és máris érvényesített egy jegyet. Jót röhögtem, de a jókedvem csak rövid ideig tartott, mert az ellenőr a csipogójával nem tudja leolvasni, melyik állomáson szálltam fel, és így megállapítani, hogy jogszerűen tartózkodom-e a járművön. Elmesélem neki is a történetet, de ahelyett, hogy velem nevetne, azt hajtogatja, hogy hazudok, ilyesmi nem fordulhat elő. Mondom neki, akárhogy is, de van jegyem, szóval hagyjon békén. Nagy nehezen eloldalog, csóválja a fejét, már többször visszanézett, és másokkal beszélgetve is rám mutogatott párszor. Eltűnődöm, ha egy papírjegyet vettem volna fel a földről, azzal is ennyit problémázott volna? Mindenesetre az applikációt csak végszükség esetére tartogatom, inkább nyomtatott jegyekkel utazom.

Az autót otthon hagytam a városi dugók miatt. Amióta kitört a nyári szünet, mindenütt útfelbontások, szinte lehetetlen haladni. Ráadásul kerékpárút lett a körúti külső sáv, kétszer annyi idő végigmenni, elkésnék. Vajon kinek jó, hogy az autók ennyivel hosszabb ideig pöfögnek a Belváros kellős közepén? A bringásoknak biztos nem, ők lassan megfulladnak a füsttől. Amúgy szinte kizárólag ételfutárok használják, másoknak túl veszélyes.

Magam is sokat biciklizem, és alkalmanként futok is. Fontos a jó kondi. Mostanában egyre többször látok elektromos kerékpárokat az úton. Kipróbáltam, kellemes, szinte semmit nem kell csinálni, hajtani főleg nem, mégis halad, nem is rosszul. Csakhogy ez nem sport. Nem dolgoznak az izmaim, nem emelkedik a pulzusom, haladok a puszta haladásért. A hagyományos túrabiciklimmel sorban hagyom le őket a bringaúton, és azon töprengek, megint itt van egy olyan fejlesztés, amitől csak még jobban elkényelmesednek az emberek, még kevesebb fizikai erőt fognak tudni kifejteni, miközben arra hivatkoznak, milyen egészséges életet élnek.

Amúgy is ellentétes érzések váltakoznak bennem a mostani rohamos villamosítás kapcsán. Miközben a hagyományos autókba aprócska turbómotorokat építenek, amelyek kétszer annyi üzemanyagot fogyasztanak, mint a régiek, és hamarabb el is használódnak a túlerőltetéstől, addig őrült módra terjednek az elektromos autók, ám valójában senki nem tudja, mennyivel jobb a környezetnek, ha ezeket használjuk... Annyi biztos, hogy a levegő jobb azokban a városokban, ahol több ilyen jármű jár. De egyes vélemények szerint a károsanyag-kibocsátás utánuk ugyanannyi, mint egy benzines vagy dízel járműé, mert az áramot, amivel töltik, zömében olajból, gázból vagy szénből nyerik az erőművek, így a légszennyezés mértéke nem, csak a helyszíne változik. Globális szinten ez legalábbis döntetlen. És nem tudni, mivel még nincs tapasztalat, mi lesz az elhasznált, tönkrement villanyautók sorsa, különösen az akkumulátoroké, azok milyen környezeti terhelést jelentenek majd. És ha már a kerékpározás is előkerült, amíg egy hagyományos kerékpár nagyrészt újra felhasználható anyagokból áll és alig tartalmaz szennyezőanyagot, az elektromosban is ott az akksi, amivel ki tudja, mi lesz.

Mielőtt a kórházhoz érek, ennék valamit, farkaséhes vagyok. Gyorsétterem. Falnyi méretű érintőképernyőkön kell összeválogatni, mit szeretnék. Elvben van egy pult, ahol személyesen is lehet rendelni, de oda nem jön senki, látványosan elkerülik. Ha nem volnának az egyenruhás fiatalok, akik a pultok körül sürgölődve az ételt rakják össze, azt hihetném, azt is gépek csinálják. Éhes vagyok, de feladom, itt nekem nem terem kaja. Nincs annyi időm, hogy rájöjjek, hogy működik ez a dolog. Kifelé indulok, fiatalok tódulnak be, telefonnal rendelnek, egymásnak mutogatják a kijelzőt. „Már idefelé a villamoson megrendeltem, két perc múlva kész”, mondja az egyikük. Majdnem megkérem, vegyen nekem is egy hamburgert, de inkább kifordulok az ajtón. Fura érzésem van, mintha szégyellném magam, vagy valami hiányérzet kerítene hatalmába, elszomorodom… már egy hamburgert sem tudok nyugodtan megenni.

Emlékszem, hasonló eset játszódott le Isztambulban egy esős este. Vacsorázni indultunk a feleségemmel a Galata-torony környékén, közel a szállásunkhoz. Az egyik vendéglő szimpatikus volt, és meglepő módon nem is volt túl nagy a tömeg. A bejáratnál szokás szerint csinos fiatal hostess mosolygott, mutatta a színes, laminált étlapot. Törökül volt, kértem angol nyelvűt. Mutatott egy QR kódot, hogy azzal elérhető lesz. Belegondoltam: csöpög az eső, lökdös a tömeg, előveszem a telefonom, hozzá a szemüvegem, feloldom a képernyőzárat, előkeresem a fényképező applikációt, leolvasom a kódot, megnyitom a kapott linket, és bolhacirkusznyi vizes képernyőn böngészem az étlapot. Mindezt az EU-n kívüli mobilnettarifákkal, komoly pénzekért. Mennyivel egyszerűbb lett volna a kezembe nyomni egy, az eredetihez hasonló színes képes, laminált, angol nyelvű étlapot. Amíg mindezt végiggondoltam, komoly tömeg torlódott fel a hátunk mögött, hasonló igényekkel.

Továbbmentünk, és közben azon tűnődtem, ez a modern online világ milyen mértékben vág el a gyors információszerzéstől, amire pedig olyan büszke. Gondoljunk bele, egy étlap kinyomtatása és laminálása a konyha melletti irodában alig valamennyi papír és műanyag, ami egyszer ugyan majd hulladékká válik, viszont élettartama során több száz, ha nem ezer ember kaphat róla azonnali információt. Ha ez a seregnyi ember elkezd fényképezni és netezni a telefonján, az mennyi telefon, mennyi szerver, mennyi vezeték, mennyi áramfelhasználás… hajrá globális felmelegedés!

Anyám már tűkön ült, mire odaértem. Mielőbb indult volna haza. Az orvos felhívta a figyelmünket, hogy a gyógyszert egy hónapig folyamatosan kell szedni, felírta, fent van a felhőben. És a zárójelentést is oda töltötte fel, majd mutassuk meg a körzeti orvosnak. Bólogatok, szabadulnék már, a felhőkérdés majd megoldódik valahogy, gondoltam, megint leülhetek a telefonnal vagy a géppel vacakolni, órákba fog telni, amíg rálelek mindenre. Főleg, hogy nem is a saját nevemen kell belépnem… vajon anyámnak is van ilyen felülete? Régebben kaptunk volna egy receptet, és mehettem a patikába. És zárójelentést, amit az orvosunk kezébe nyomhattam. Rengeteg időt töltenek az embernek online ügyintézéssel, miközben azt hiszik, mennyit megspórolnak maguknak.

A múlt héten például kaptam egy értesítést az ügyfélkapus tárhelyemre, hogy levelem érkezett. Beléptem a számítógépen a telefonos azonosító segítségével, és letöltöttem egy fájlt, ami azt írta, hogy hamarosan lejár a jogosítványom. Jó húsz percet elvacakoltam, amíg hozzájutottam ehhez az információhoz. Vajon nem lett volna-e egyszerűbb ezt az értesítésben rögtön megírni? Biztos oka van, hogy így csinálják, de valószínűleg soha nem fogom megérteni, miért ilyen bonyolult. Régen érkezett volna egy ajánlott levél, amit egy aláírással átvehettem a postástól, és feltépve már olvashattam is. Mondjuk másfél perc alatt. Persze régen senki nem figyelmeztetett, ha lejárt egy okmány, viszont, ha nem vettem észre, megbüntettek.

Szóval lejárt a jogosítványom, három éve volt ilyen utoljára, ezért megkérdeztem a ChatGPT-t, hogyan kell meghosszabbítani. Pillanatok alatt jött a válasz: orvosi igazolás a körzeti orvostól, a többi online is elintézhető, adott egy linket. Másnap megszereztem az orvosi papírt, az asszisztens mondta, hogy már fent is van a felhőben, nem kell a papírral bajlódni, de azért biztos, ami biztos alapon kinyomtatja nekem. Otthon a gyors sikeren felbuzdulva megnyitottam a mesterséges intelligencia által ajánlott oldalt. Rákattintottam a „jogosítvány megújítása” hivatkozásra. Szöveges magyarázat következett, hogy is kell ezt csinálni. A lépéseket követve eljutottam odáig, hogy a rendszer felismerte a feltöltött orvosi igazolást, és jelezte, hogy rendben, amíg a többi dolgot is ellenőrzi, nincs több teendőm, várjam az értesítést. Megy ez, gondoltam, hajrá… Egy óra múlva jött az üzenet, nincs érvényes fényképem és aláírásom. Nosza, töltsünk fel egyet, rugaszkodtam neki, van fotóm is, aláírásom is a gépen elmentve. „Nemaddiga!”, szólt a rendszer, ezt csak ügyintéző jelenlétében lehet megcsinálni, ő fog online lefényképezni, és a papíron felmutatott aláírást is befotózza majd. Ám a számítógépem sajnos nem felel meg az ügyintézővel folytatandó beszélgetés kritériumainak, mert a kamerája nem megfelelő, közölte az oldal. Fura, gondoltam, hiszen ez a fiamtól megörökölt kétéves méregdrága gamer laptop az akkori legjobb kamerával és hangrendszerrel, márkás videó- és hangkártyákkal. Szerencsére a Covid alatt a régebbi gépemre beszereztem egy külső kamerát, azt csatlakoztattam. A laptop képernyőjére nem tudtam felerősíteni, ezért egy könyvkupac tetejére helyeztem, és addig állítgattam, amíg a kép közepére kerültem. Az új kamera egyúttal kikapcsolta a gép saját mikrofonját, szóval meg kellett találni, hol lehet a kameráét bekapcsolni. A ChatGPT segítségével tizenöt perc alatt ez is meglett. Készen álltam, kezdeményeztem a hívást. Aztán vártam. És vártam. Úgy másfél órát vártam, mert az összes ügyintéző foglalt volt. Végül megjelent egy kedves, mosolygós hölgy, aki szolgálatkészen már készítette volna a fotót, ám azt kérte, hogy legyen fehér a háttér. Nos, mondtam neki, ez a nappalink, és egyben a dolgozószobám, a háttérben a sárga fal, egy barna szekrény, és a tetején egy hatalmas, majd a padlóig lelógó csodás hibiszkusz látható, ezen nem tudok változtatni. Talán a chat programmal, amin beszélünk, állítson be ő egy tetszőleges hátteret, mint a Teamsen a Covid alatt, javasoltam, de kiderült, ez nem lehetséges. Hogy miért nem állok a telefonommal egy fehér fal elé, csak van egy ekkorka fehér falrész a lakásban. Van, persze, feleltem, az előszobában, de én laptopon jelentkeztem be, a telefonon ezt az apró szöveget még szemüveggel sem látnám, a gép viszont nem mozdítható, mert a kamerát, amin keresztül látjuk egymást, egy könyvkupac tetején egyensúlyoztam ki, és nem tudom egyszerre kézben tartani mindkettőt. Szóval dugába dőlt az online jogosítványhosszabbítás, a hölgy közölte, hogy ilyen körülmények között ő nem tehet semmit, menjek el egy kormányablakba, ahol megcsinálják a képet és az aláírást is felveszik. „Akkor a lakásom kényelméből elcsesztem az online ügyintézésre kábé három órát?”, kérdeztem megrökönyödve, „és az én gépemet fikázza az a rendszer, ami a legalapvetőbb beállításokat sem ismeri, amiket pedig bármelyik chat program tud?” „Sajnálja”, mondta ő, és bontotta a vonalat. A kormányablakban egyébként tizenöt perc alatt végeztem, az új jogosítványom pedig két nap alatt megérkezett. Újra és újra beleesem a modern világ csapdáiba, ami folyamatos kihívások elé állít, de legtöbbször a régen már bevált módszerek segítenek ki. Azt hiszem, a fejlesztők sokkal többet képzelnek ezekről a rendszerekről, mint amire valójában képesek.

Végre hazaérünk anyámmal. A taxis nem fogad el kártyát, pedig ki van írva az ablakára. Még a kártyaolvasót is látom. Arra hivatkozik, hogy elromlott, „sajnos ezek nagyon megbízhatatlanok, hol a térerő, hol a banki kapcsolat, de sokszor egyszerűen be sem kapcsol…”. Persze nincs nálam készpénz, a kártyás fizetés az egyik olyan találmány, amire rászoktam. A lakótelepen egyetlen bankautomata van, az is jó messze. Anyám fizet, én káromkodom. A taxis elhúz, morog, én az öklömet rázom utána.

Otthon nincs semmi ennivaló, lemegyek a kisboltba, kifli, vaj, felvágott, tej, egy szelet csoki, négyezer-ötszáz, fizetnék. Itt sem fogadnak el kártyát, „a tulaj azt mondta, ötezer alatt ráfizetéses, addig csak kápé”, szabadkozik a pultoslány. Kérek még húsz deka sajtot, ötezer-kettő. Nyújtom a kártyám. A készülék lemerült, megkeresi a töltőt, bedugja, bekapcsolja, várunk, hogy felálljon a rendszer, beüti az összeget, érintek, semmi, hibaüzenet: nincs kapcsolat, „újra megpróbáljuk?”, kérdezi a lány, nyújtja a terminált, a töltő kihúzódik, azonnal kikapcsol… ma éhen halok, röhögök fel hangosan, a gyorsétteremben működött az elektronika, azért nem tudtam enni, itt nem működik, azért nem tudok enni…

Segítek anyámnak átöltözni, leül a fotelba és elővesz egy keresztrejtvényt. Szerencsétlenség, hét betű, az első „b”. Baszki. Ez csak hat. Bekapcsolom a tévét is, és odakészítek egy teát. Sietek, mondom, és kifordulok az ajtón.

A patikában minden előírásszerűen működik. A felhőben ott a gyógyszer, tudok fizetni kártyával, a dobozokat kis zacskóba csomagolva kapom meg. Betérek egy élelmiszer-áruházba, bevásárolok, még többet is veszek, mint kéne, „soha ne menj éhesen a boltba”, jut eszembe az alapszabály. A pénztárnál senki, csak az önkiszolgáló működik. Mondom a kisegítő hölgynek, jobban szeretnék a hagyományosnál fizetni, de arra hivatkozik, hogy egyedül van ennyi vásárlóra, sajnos itt kell lennie, de ne aggódjak, segít, ha elakadnék. A második árucikknél a pénztárgép bántóan hangosan ismételgetni kezdi a hibaüzenetet, nehogy ne hallja mindenki, milyen béna vagyok. Keresem a hölgyet, de eltűnt, sehol egy bolti alkalmazott, a masina pedig fennhangon ismétli, mintha egy új kor mantrája lenne, „beavatkozás szükséges…”.

Nyitókép: Pixabay