Jöttek azok, akik még jönni tudtak: az egykori tanyázók, a szomszédok, a felekezet tagjai, sőt, még a helyi református templom altjai, mezzói, szopránjai is.Jöttek, akik tojást, tyúkot vettek tőle a piacon, és jöttek azok is, akik a Debreceni és a Veres Péter utca találkozásánál látták az üvegvitrin mögött, hogy most lesz, hogy búcsúzunk. Jöttek a hobbibúcsúzók, és ott voltunk mi is, a közeli és a távoli hozzátartozók, mert ez az a találkozó, amikor nem ő tartozik hozzánk, hanem mi, élők tartozunk hozzá, hozzá, aki itt fekszik, ezen a nyitott koporsós temetésen a nyitott koporsóban.

Körbeálltuk, mint koszorút a margaréták, zengők, fehérrózsák. Az élő virágról azóta a ravatalozó…

De akkor nem gondoltam erre, arra sem, hogy koszorú, koszorú, miért vagy ilyen. Egy voltam az élő virágok közül, az egyik legzsengébb, zöldülőbb azon a koszorún, ami mellett száradt egy test. Az ő teste. Tebenned bíztunk eleitől fogva (…) Az embereket te porrá teszed, S azt mondod nékik: Térjetek vissza! – a ravatalozóban faltól falig pattant a 90. zsoltár dallama, a koporsó bal oldalán szólam szerint ültek a lócákon a gyülekezet kórusának tagjai. Egyenfeketében úgy festettek, mintha mindegyikük ugyanabból az anyagból és egyazon öntőformából kelt volna életre, mert akárhány évesek is voltak azok az arcok a fejkendők alatt, kétségkívül éltek.

Nemrég a mezzo sorait gazdagította az ő hangja is. Ott ültem a református templomban, és lestem, mikor mit kell csinálni, mikor kell leülni, mikor kell felállni, imádkozni vagy hangosan kimondani az áment. Ha elbizonytalanodtam, csak rá kellett néznem, és egy apró bólintásából tudtam, hogy elő kell venni a zsoltároskönyvet, vagy együtt kell mondani a szavakat. Igazán felülhetne most is, és vezényelhetné a szertartást, leinthetné a lelkipásztort, hogy nem úgy volt az, fiam.

Nem úgy volt az, fiam, mondja. Nyár van a Szigetkertben, a gádor végében vagyunk, a nyári konyhában, csípi a szemem a szalagáré. Szalagárénak mondja, pedig szalalkálinak hívják. Abban az időben nem úgy volt az, hogy az ember lyánya csak gondolt egyet, és hozzáment a legszebben mosolygó udvarlóhoz, mondja, közben a kezembe adja a nagy edényt, hogy morzsoljam el benne a lisztet a zsírral. Nándor tetszett nekem, hogyne tetszett volna, de anyámnak nem. A szavai úgy foszlanak, mint a selymes liszt az ujjaim között. Anyámnak nem tetszett. Nem tetszett neki, hogy Nándor katolikus, mondja, és kikapja a kezemből a lisztes edényt, hogy hozzáadja a liszthez a cukrot, a tejben oldott szalagárét és a tojásokat. Aztán visszaadja, hogy gyúrjam puha cipóvá az egészet.

Inkább tőkére teszem a fejed és levágom, mint hogy katolikushoz adjalak hozzá, ezt mondta anyám, mondja, mikor Nándor egyszer az utcánk végéig kísért. Nem úgy, fiam, keményebben gyomrozzad össze azokat a hozzávalókat, hogy ne látszódjon, miből áll, legyen neki egységes formája, és már ki is veszi a kezemből az edényt, bal kezével az otthonkájához fogja, jobbjával meg egybegyúrja a tésztát. Úgy gyúrja, gyömöszöli, mintha haragban lenne a dagasztótállal vagy a csirizes tésztával. Anyám számára reformátusnak lenni annyit tett, mint magyarnak lenni. A temetőben is külön kerül katolikustól a református, az életben hogy közösködhetnének, mondta anyám, mondja dédi, hogy az ő anyja ezt mondta neki lyánykorában, meg azt is, hogy ehhez tartsad magad, lyányom.

A ravatalozóban egy pillanatra csend lett, a szólamok közt szünet, egy lélegzetvételnyi tér az énekben.

Így, rakjad be a hűtőbe, hadd pihenjen reggelig, én meg teszem a Lehelbe, ahogy mondja. A hűtő ebben a házban az egyetlen olyan holmi, ami kicsit emlékeztet az otthoni házra, minden más muzeális vagy olyan mesebeli neve van, mint dikó, firhang, gádor.

Csend a ravatalozóban, közeledik a beszéd vége, búcsú, búcsúbeszéd, búcsúcsend. Csend, mint amikor a nyári konyhában egy másik alkalommal a szavak elakadtak, és csak a fakanál kopogása hallatszott a zománcos edény falán, miközben készült a pirított tésztás lebbencsleves.

Az ember szívének vágya néha ütközik azzal, amit a családja akar, mondja ott a nyáriban. – És akkor? – kérdezem.

Akkor odébb kell állni, mondja. Odébb, honnan odébb, kérdezem, a szívünk vágyától vagy a családtól. De erre nem válaszol.

Sírós vagyok, sírok a filmeken, soha annyi zsebkendőt nem használok el, mint egy-egy filmen, és soha annyi zsebkendőt nem használok el egy-egy filmen, mint a temetéseken.

Homályos szemmel nézem, ahogy fekszik a szatén vagy selyem, nem tudom milyen koporsó- bélésen, nem merem megérinteni, kényelmesnek, tisztának tűnik, szinte ragyog.

Így, így szép lesz az álmod, mondja, és a fejem mögött keményre ver két tollpárnát. Ha nála alszom, szinte ülve alszom. De szeretem. Felettem a meszelt fal tele van képekkel. Dédi, dédipapa és a gyerekek, dédipapa, dédimama, dédimama és a gyerekek. Fekete-fehér és dohánybarna képek kottája a falon, déd- és ükszimfónia ezüst- és aranykeretben. Dédi mindig mesél elalvás előtt, kérdezgetem a gyerek-
koráról, dédipapáról, akit nem ismertem, a gyerekeikről, a nagymamámról, aki a gyereke, a nagymamám gyerekkoráról. És ahogy növök, a szerelemről is kérdezem. Mindig válaszol, mesél, hogy így-úgy a szőlőben, meg a világháború, meghogy dédipapa visszajött, de utána a tüdeje, meghogy ő maga cseléd volt, doktoréknál szolgált, a doktorék örökbe fogadtak egy lányt, Mancikát, de a doktorék származása meg a háború, akkor hallottam először azt a szót, hogy zsidó, meghogy Látóképnél a doktor és a felesége megmérgezték magukat, de Mancika nem volt ott, és hogy később Debrecenben megkereste a lányt. Aztán mikor félálomban vagyunk, mindig mesél Istenről is, hogy az az Isten, akiben ő hisz, nem válogat, annak nincsenek katolikusai, nincsenek reformátusai, magyarjai meg zsidói, annak gyermekei vannak, és hálát ad, de ezen a ponton rendszerint már alszom, hálát, hogy az ő gádorában az Úr sétál, és hogy a gólyák visszatérnek, meg azért, mert a ház előtt az utcalámpa, és hogy nem kell félni, bízni kell.

Nem bírok végignézni az embereken, nem bírom feljebb emelni a tekintetem az arcánál. Szép halott. Morbid még a gondolat is, fiatalabbnak tűnik, simábbnak, és láthatóan mosolyog. Ez a végső mosoly az egyetlen ránc az arcán. Még ezt is szépen csinálja, még erre is figyelt. Úgy kisimogatta magát erre az alkalomra, ahogy az embermagas dunyhán szokta elegyengetni az ágytakarót alvás után vagy kendő alatt fűsűvel a kikandikáló hajszálakat a tükör előtt.

A vágott virágok illata a ravatalozó levegőjébe kapaszkodott, utolsó esély a tündöklésre. A keményített, monogramos ruhazsebkendők roppantak a kórustagok kezei alatt, a pap tiszteletteljesen bevonult, de én éreztem, hogy annyi benne a tisztelet, mint egy rockénekesben koncert előtt. A szaténbélést néztem. Fodrozódott a test körül. Dédi kezei is békében pihentek egymáson, mintha egy pillanatra sem szorultak volna ökölbe azelőtt. Azelőtt, mikor férjhez ment egy reformátushoz a szerelmes katolikus helyett, mikor gyermekeket szült, mikor tésztákat dagasztott, mikor cselédként igazságtalanság érte, vagy eltemette a saját lányát maga előtt. Néztem ezeket a kezeket, ölelték egymást, mintha mindig csak imára.

Tar Jánosné, Harangi Zsuzsanna élete kiteljesedett, kiteljesedett szerelemben, családban, az Úrban, mondta a pap, és én tudtam, hogy hazudik. Dédi nevetett volna, ha hallja, mit mond a pap, és nevetett volna, ha hallja, mit gondolok közben.

Az ember nem mindig azt mondja ki, amit akar. Néha azt mondja, amit kell, mondja a nyári konyhában, mikor arról kérdezem, szabadok vagyunk-e a döntéseinkben, vagy csak belenövünk mások döntéseibe? De nem válaszol.

 

Nyitókép: congerdesign from Pixabay