Mostanában minden pasi, aki megtetszik, az ördögre hasonlít. Nem egy fokkal szebbek, klasszisokkal. Viszont az utolsó ötből simán ki lehetne patchworközni Mefisztót. Az előzőnek göndör vörös haja volt, ennek meg a szemeiben van valami. Belülről nem igazán ismerem őket.

Néztem a járdát bekebelező tócsákat, A kisgömböc mesére asszociáltam, fölfalta a gyerekkorom. Jött minden délután, hamm, bekapta az estig hátralévő pár órát, édes semmittevés, és egyre kövérebbre hízott. Most ugyanez van a tócsákkal, lassan felfalják az egész utcát, később városrészeket, mementónak marad az ég, és lekonyul a pocsolyák pereméig. Állok az ablaknál, lustán nekitámasztom a homlokomat. Tudom, foltot fog hagyni, nem baj, majd belekarcolom a monogramját.

Régen hazafelé jövet a 4-es, 6-os villamoson is ottfelejtettem a kézjegyemet, ha szar idő volt. Csak akkor még arcokkal vacakoltam, nem betűkkel. Önlekopós graffiti, bólogattam magamban, mint a bólogatós cicák, ha csúnyán nézett rám egy öreglány. Úgyis elmossa az eső, és egybemaszatolódik a kontúrvonal az általa körbezárt ázott városdarabkákkal.

Most nem utazom, pedig a szinasztria szerint ez a szerelem biztos beteljesüléssel kecsegtet, és ha átadom magam neki, olyan lesz, mint egy kalandos utazás. Ahhoz először is össze kéne pakolni egy bőröndöt. Két napra ugyanannyi gönc kell, mint egy hétre. És a kedvenc holmijaim is a szennyes legalján kallódnak. Utálom a centrifuga zörgését.

Amúgy sem tudom a pontos születési idejét, órát, percet, így az aszcendensét sem lehet kideríteni. Találgathatok, de minek. Felőlem lehet Oroszlán is, vagy Rák, szóval ez csak egy stilizált horoszkóp, ideáltipikus, nem véletlen, hogy annyi szépet ígér. Megpróbálom kiverni a fejemből a szemeit. Persze olyanok, mint a mocskos időben éppen zöldre váltó jelzőlámpák. Ki se nyitod az ernyőd, csak elkezdesz rohanni felé, ráér kipattintani, ha átértél.

Vagy egyáltalán nem nyitod ki, és a Podmaniczkytól a Városligetig pépesre ázol. Ez is egy alternatíva. Olyan szagod lesz, mint a volt pasimnak – neki is göndör vörös haja volt –, amikor meglátogattuk az állatkerti Pálmaházat. Nyirkos, dohos, kicsit elhasznált. Mégis csak az üvegcsarnok tábláira emlékszem. Utólag pettyezik meg az esőcseppek, akkor nem is esett. És azok a bogarak hétszentség, hogy nem imádkozó sáskák voltak, csak utólag szépít az emlékezet.

Néha elhúz melletted egy vörös trolibusz, amiről eszedbe jut Sztálin meg a szocializmus. A járművek számozása őrzi a rettegett vezér születésnapját, de téged a koncepciós perek foglalkoztatnak. Vagyis inkább az, hogy hogyan lehetne egy csak a fejedben létező képről észrevétlenül leretusálni a másikat. Zavar, hogy nem is jártok igazán, de képzeletedben felmagasztosuló alakja már most túlnő minden személyi kultuszon. Álmodozás az élet megrontója. Egyáltalán, hogy lehet úgy hívni egy diktátort, hogy Dzsugasvili? Mintha egy részeg embernek összeakadt volna a nyelve, amikor a Zsugás Vilit próbálta kiejteni. Lehet, hogy Halak az aszcendense, vagy csak a víz miatt gondolom.

A macskám magasról tesz az özönvízre, bár a negyedét már loncsos bundájába szívta. Fogja, és felugrik a hófehér ágytakaróra. Mit neki, ha pecsétes lesz. Megsimogatom nedves szőrét. Az eső hideg, és ha az orromhoz emelem a kezem, ázott macskaszaga van, nem eső.

A macskáimat tendenciózusan irodalmi alakokról nevezem el, de néha becsúszik egy-két író is, bár Joyce meglehetősen korán dobta fel a talpát. Elgondolkodom rajta, hogy a következőt Shakespeare-nek vagy Hemingwaynek hívják majd. Esetleg Emily Brontë-nak. Bovarynét már Hrabal lefoglalta.

Visszasétálok az ablakhoz. Hallgatom az esővíz ütemes kopogását, és arra gondolok, Alice Munro milyen mesterien írta le a Nagy-tavak keletkezését – erre szokták mondani, iskolapéldája lehetne a tájleírásnak –, miközben az apja kezét Kanada domborzati térképéhez hasonlította, a kezében remegő cigarettapapírt meg a fenyvesek hegyét borító hóhoz. Nem, ezt már csak beképzelem. Fogalmam sincs, mihez hasonlította. Csak annyi maradt meg belőle, mennyire eredetinek találtam, amit leírt. Még csak apám keze sem jut eszembe, bár mindig megjegyezte, hogy a kisujjam pont olyan görbe, mint az övé. Helyette a születési képlete ugrik be: ennek a fickónak végtére is ugyanaz, mint az apámé, csak eltolódtak a tizedesjegyek. Végül is lehetne az apám. Egyébként nem lehetne, túl fiatal. Azt írják, valami mágikus hasonlóság van köztünk. Nem, nem a görbe kisujj, továbbmegyek, nem is az enyhén elálló bal fülcimpa. Igen, szeretem a vörös hajat, meg a banánt, az elálló füleket és a svédeket viszont nem annyira.

Szakad az eső. A fákon a lombkorona nem olyan, mint a cigarettapapír, egy sellőuszony pikkelyeire emlékeztetnek a falevelek, ahogy megállás nélkül pergetik felületükről a vizet. Gitárpengetőkre is hasonlítanak. Karesznek mondjuk piros volt, a tartalék sárga, inkább ősz, mint tavasz, és rendre le is hullottak a szekrény mögé meg az előszobában.

Love me tender – ezt is nagyon nehezen tudta elgitározni, kínkeservvel. A kezére meg nem is emlékszem. Gyűlöltem, amikor próbált. Azt hiszem mégis, hosszú, egyenes ujjai voltak.

Hátat fordítok a hangzavarnak. Leroskadok a kanapéra, még mindig ott van rajta egy nedves macska alakú folt, ríttig a közepén. Nem baj. Hagyom, hogy átnedvesedjen a szürke melegítőalsóm. Ha lenne pasim, tisztességesen föl kéne öltözni. Nem ám kócos haj, elmázolt smink meg tréninggatya. Ahogy ismerem magam, egész nap farmerban ülnék, meg feszülős pólóban, finoman hangsúlyozott dekoltázzsal. Elég kényelmetlen, a munkahelyen is folyton ez van, na de szabadidőben? Megérnek ennyit a szemei? És ha föl se hív? Régen sosem figyeltem meg a férfiak kezét, mostanában vettem észre, hogy az is lehet szép.

Keresztbe fonom a lábam, lassan fölveszem a könyvet az éjjeliszekrényről. Nem ott csapom fel, ahol abbahagytam, csak úgy találomra. Az eső még mindig szüntelenül veri az ablakot. Piszkos a körmöm:

„Megpróbálok a felhőkről gondolkodni. De lényegileg semmin sem gondolkodom.”

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot