– Halló? Te vagy az?
A főtér sarkán áll, vakon, süketen, mintha imához gyűjtene szavakat, úgy fogadja rozsdásodó fémtálcájába az esőcseppeket.
Kihúzták a Google-térképről, mintha sose létezett volna. Pedig te még emlékszel a község első telefonfülkéjére, az újságosbódé árnyékában. Az idő zöld-sárga pagodája. A szavak elmosódtak a fülke üvegén, és eltűntek a sárgás izzó vibrálásában.
Egy fénykocka, amin keresztül könyörögtél át a messzeségbe, legyen ott valaki, aki felveszi.
Azok, akik most szelfiznek a zebrán, nem értik, mi az, hogy várni kell a tárcsahangra. A szorongást, hogy felveszik-e. A megváltást, ha igen. A kicsengés összeért a szívveréseddel. A világ hátrébb lépett.
Emlékszel, amikor kisgyerek voltál, milyen csodát jelentett, ha valaki tényleg megszólalt a vonal túlsó felén, a fülke volt a világ mindent átjáró kapuja. És a csínytevések. Random ütötted fel a telefonkönyvet:
– Halló, Halász család? Kapás van! – vihogtál, mint ponty a hálóban.
Aztán egy másik nap:
– Halló, Nagy lakás? Ha olyan nagy, miért nem járja körbe? – röfögtél bele a kagylóba, akár egy kismalac.
Ahogy nőttél, ott álltál a fülkében, a beszélgetés fonala lassan összegabalyodott a vezetékkel. Télen ujjaddal női neveket rajzoltál az üvegre, nyáron meggymagkopogós záporban menekültél ide, a várakozás szentélyébe. Aztán lett barátnőd, akivel együtt énekeltétek a vonalba a szavakat, ahogy szinte szétfeszítették a fülkét: „Üvöltök a telefonba, a telefonba, a telefonba, és azt üvöltöm, hogy gyere gyorsan, hogy gyere gyorsan!” Ami egyszerre volt vágy és sürgetés. Akkor egyetlen sodrott vezetéken függött az életed, és ha fújt a szél, az is belehallatszott a vonalba, mint a világ lélegzete.
Emlékszel, ahogy örömmel kiabáltad a szüleidnek:
– Fiú!
Vagy egy utolsó sóhajra. Egy név suttogására. Nem adat volt, nem fájl, nem megosztás, csak hang. Lélegzet. Emlék, aminek nincs szüksége világhálóra.
Egy kis sziget az idő szakadozó tengerében.
Most mindenütt térerő. Most kinevetnének. A maiak. Nekik három koppintás a világ, és még csak meg sem rendülnek közben.
Neked egy kétforintos, egy szorongó gyomorgörcs, egy bádogkoporsó az újságosbódé mellett. De fejből tudtad a fontos számokat, vagy kiböngészted a bibliavastagságú, láncra fűzött telefonkönyv szamárfüles lapjaiból. És milyen büszke voltál, amikor megtanultad a bélás trükköt: damilon lógó kétforintos, hogy az idő ne fogyjon el, hogy te magad halhatatlanná válj, mint egy pályakezdő kenyérszaporító, aki kibabrál a világrenddel.
Most? Képernyőzár. Arcfelismerés. Zajtenger. Az üzenetek csillapíthatatlan özöne.
Nincs több tárcsahang, nincs több várakozás, nincs több csönd a szavak között.
Akkor, ott, a fülkében minden hívás egy ima volt. Minden felvett kagyló kegyelem.
Minden eltévedt szám rejtély és hívás egy másik világba.
Egyszer bezártak a fülkébe. Nevetve. Vicc volt.
Most be vagy zárva örökre, csak már nincs, aki kívülről kinyissa az ajtót.
Nyitókép: Makovecz Benjamin/Fortepan
