A tehén az egykori hálószoba közepén állt. Farkával nagyokat csapkodott, mintha legyeket kergetne, de én, onnan, ahonnan megfigyeltem, egyet sem láttam.
Ha nem a fájdalom nyílalt volna előszőr a szívembe, biztosan elnevetem magam.
Emlékeimben felkutattam a dupla ágyat, rajta a susorkával megtömött, matracnak használt hosszú zsákokat, melyeken lúdtollal bélelt párnák és dunnák magasodtak, mindenen a karmazsin ágyterítő. Az ágyak felett Krisztus képe. Mellén a szíve világlott, a nagy vörös szíve, arcán pedig szelíd ájtatossággal átitatott mosoly. Az imazsámolynak is ott kellett volna lennie. Azon imádkozott minden este az én Mária dédnagyikám. Engem is számtalanszor imára buzdított, mondván, bűnösök vagyunk, meg kell gyónnunk bűneinket, hogy ne a pokol tüze emésszen fel bennünket, ha majd arra kerül a sor. Többször ijesztegetett ezzel a rémképpel. A csillagok a Földre hullnak, és mindent felégetnek. Főleg a bűnösöket. Meg is kérdeztem tőle, honnan tudják a Földre hulló csillagok, kik a főbűnösök? De ő csak vállat vont: „Tudják” – válaszolta lakonikusan. Bennem a Földre hulló, mindent felperzselő csillagok apokaliptikus képe örökre megmaradt. Hatalmas tűzcsóvákat képzeltem el, olyanokat, mint amilyeneket az amerikai szuperprodukciós sci-fi filmekben láthatunk ma is. Talán a félelemkeltésből kisugárzó erő némított meg, a transzcendentális esemény megjövendölése, amely miszlikbe vágja az ember gondolatait, létidegenné teszi, elriasztja a benne élő természetes adottságot, az élni vágyást. Isten, amikor megteremtette az embert, és arra bíztatta, hogy sokasodjon, mert jó világgal áldotta meg, ezt a vágyakozást is belé oltotta. Ez utóbbiban és a félelemkeltésben éreztem gyermekfejjel azt a nagy-nagy ellentmondást, amelyről dédanyám nem volt hajlandó beszélni, még akkor sem, ha nagyon kértem. Apodiktikus kijelentése: a pokol tüze égeti meg a bűnösöket, azóta is megkísért. Mint az üldözőbe vett vad, amely nem tud elfutni végzetes sorsa elől, bárhogyan igyekszik is, ez a hangulat uralkodott el bennem. Nem fogtam fel, ha minden gyerekben megvan az a belső lelki erő, amely egyensúlyra törekszik, miért kell elrettentő példákkal befolyásolni azt? Természetesen akkor még nem láttam tisztán mindezt, és azt sem, milyen károkat okoz belső világomban, nem is tudatosíthattam, de most, amikor újra érzem, ismét megélem azt az érzést harmincegynéhány év után, s tapasztalataim és az idők folyamán nyert tudásom birtokában elemzem, vetítem ki képzeletem vásznára, az önsajnálat kerít hatalmába. Mennyire magányos és kiszolgáltatott gyerek voltam, akinek a képzeletét a felnőttek kényük-kedvük szerint befolyásolhatták, elültették benne az aggodalom, a félelem és a szorongás magját.
A kerítés széles résein át figyeltem az udvart. Tekintetem tovább pásztázta a tájat. Ismerős épületet, fát kerestem, kertet, lugast, valamit, amibe emlékeimet bele illeszthetném, ráhangolhatnám magam arra, ami tündökölve, harsogva visszajön, helyét követeli gondolataimban.
Csak gyér fűcsomók rezegtek a meg-meginduló késő délutáni fuvallatban. Az égen farkasfellegek vonultak.
A csend lakta be a tájat.
Pillantásom visszatért az egykori házra, a megroggyant tetőzetre, a kivert falakra.
Az idő szakadéka felett billeg így az ember, ha emlékhidat emel a légüres térben.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
