Egy ilyen ember, aki az ötvenkilós oxigénpalackot a hóna alá kapja, úgy viszi innen oda. S közben a másik kezével még a generátort is elhúzza, ne kelljen még egyszer járni az acetilénért. Miért nem megy el egy rendes céghez dolgozni, vagy egy gyárba vagy valahova. Itt tesz-vesz ezzel a sok fiatal hülyegyerekkel, hordárkodik nekik, mi ebben neki a jó? Eleinte azt hitte, hogy csak megjátssza a melóst, és közben téríteni akar. De nem, nem akart, bár igaz, hogy néha a legtermészetesebb módon ejtett el olyan mondatokat dumálás közben, amelyektől a fiúk szemöldöke magasra emelkedett.
Egyszer Berci jól ki is osztotta Mackót. Éppen egy olyan mondatáért. Tudniillik Hires Berci semmit sem utált annyira a földön – meg alatta, meg az égben és a vízben –, mint a galambokat. Ha csak egyet is meglátott, rögtön kifakadt: – Rohadt repülő patkányok, hogy nyelnétek szögesdrótot, rühes tetűfészkek, mér’ nem repültök már mind bele egy nagy darálóba… –, és így folytatta, sokszor perceken keresztül, csak lassan, fokozatosan halkítva el a szavát. Egyesek szerint akkor is mondta a magáét, amikor egymagában volt, ha galambot látott meg – s mivel ezt ellenőrizni körülményes és komolyabb szellemi erőfeszítést igénylő művelet lett volna, konkrétan kémkedni kellett volna utána, hát inkább megmaradt a „valószínűleg igaz” címkével jelzett tulajdonságok között. (Olyanok is voltak, akik szerint még álmában is képes volt hangosan szidni a szerencsétlen madarakat, de ezen állításnak a legendából ténnyé való előlépésére nem volt esély, a megfigyelés lehetőségének nehézségei miatt – ennek okát elsősorban Bertalan úr köbre emelt pálpusztai-szagot árasztó lábbelije volt az oka.)
Szóval megtörtént, hogy azon a napon, amikor először másztak fel Kistemplom tornyába az ácsolatot ellenőrizni, Hires Berci, meglátván a gerendákon kuporgó galambokat, meg az alattuk kupacodó madárganét, ismét belekezdett a vég nélküli tetvesgalambozásba. De úgy fél perc múlva Mackó rászólt: Hagyd abba, kérlek szépen. Berci hirtelen elhallgatott és Mackó felé fordult. Nagyon bambán nézhetett, mire a másik úgy gondolta, hogy hozzá kell tennie valamit az előbbihez: A galambok a Szentlélek. Berci gondolkodott egy kicsit arról, hogy mi lenne, ha nekiugrana társának és belelökné a galambszarhalmokba, aztán sarkon fordult, és némán, egy kukk nélkül szépen lemászott a szűk és meredek lépcsőkön, kiment a templomból, bement a kocsma teraszára, és leült a többiek mellé, ahol tovább hallgatott, csak a lélegzése volt olyan szapora, mintha nem is lefelé szaladt volna a toronyból, hanem felfelé rohant volna. Csak amikor Mackó beballagott a kerthelyiségbe, pattant fel és esett neki úgy, mintha egyszerre két szájjal kérné számon tőle a beszólást:
– Mégis ki vagy te, hogy beleszólsz az én dolgomba, hát hogyan veszed te magadnak azt a… – s mind így, majdnem olyan hosszasan, mint ahogyan a repülőpatkányozást szokta művelni. Aztán egyszer kifulladt, abbahagyta. Mire a végtelen nyugalmú és türelmű Mackó így találta értékelni Berci beszédét: – Hirtelen vagy, Hires.
E váratlan döfésnek rövid távú eredménye egy szűnni nem akaró röhögéskánon lett. A hosszú távú következmények közül pedig kettőt fontos megemlíteni: egyrészt Hires Bercit ezután már mindenki csak Hirtelenként emlegette, másrészt pedig, az előbbi következményeként, Berci azután már egyetlen szót nem szólt Mackóhoz. Legalábbis hosszú hónapokig. A fúrógépes esetig.
Tél volt akkor is, talán éppen február. Hó nem volt, csak hideg, remek alkalom arra, hogy a város széli ipartelep egyik raktárának tetejét kijavítsák. Undorító meló volt, Hirtelen Bertalan vágta-fúrta az eternit hullámlemezeket, szállt a jó, finom azbesztes por, hogy szinte látni sem lehetett, s mivel közben egy harmadfokú náthával is küszködött, folyton csak szitkozódott, ha éppen nem jutott más eszébe, hát a koszorúgerendán egy csapatban mozdulatlanul gubbasztó galambokat mocskolta. Mackó tőle néhány méterre csigarendszerrel húzta fel a gerendákig az új lapokat az odafent dolgozóknak, s szintén ő eresztette le az általuk lecsavarozott régieket. Fent nagy volt a viccelődés, a fiúk elemükben voltak – míg lent a hangulat inkább a fagyos időjárással harmonizált. Sőt, fent oly mértékű volt a jókedv, hogy a figyelem rovására ment, s egyikük kezéből kiesett a fúrógép. S a szerszám, amelyet vidám használója elfelejtett magához kötni, megindult lefelé, fúrószárral előre, pontosan Bertalan feje búbját szemelve ki becsapódási pontnak. A fenti kompániából valaki elkiáltotta magát: Esik! Berci felnézett, és földbe gyökerezett a lába, amint meglátta a szemei közé zuhanó fúrót. Már el is kezdett visszafelé pörögni az élete, amikor egy, a hulló géppel ütközőpályára állt galambcsapat repült a fúrónak, eltérítve azt néhány centivel.
Bercinek a válla lyukadt ki meg a füléből szakadt le egy hiányolható méretű darab, nagyobb baj volt a sokk, mint a sebek. A mentők vitték el, aztán a kórházban tartották megfigyelésre. A fiúk meglátogatták, próbáltak a kedvében járni, de nem bírtak mosolyt fakasztani az arcára, ezért úgy döntöttek, hogy magára hagyják. Már kifelé tartottak, amikor Bertalan visszahívta Mackót.
– Beszélgethetnénk egy kicsit, mit szólsz?
– Talán igen. Miről szeretnél diskurálni? – kérdezte a majdnem vagy félig pap vagy prédikátor.
– Nem bánnám, ha mesélnél a… galambokról…
