Minek szépíteni, magamra hagyott gyerekként, és magához ölelt kiskamaszkoromtól. Sokat sírt magányosan, és amikor már megtanultunk őszintén beszélni egymással, azt mondta nekem: Tudod, Lacikám, majd megértesz mindent. Nem értettem meg, nem értettem meg semmit, most, harmincöt évvel a halála után is csak a bánatot és magányt látom, ha rá gondolok.

Az én muttikám, Morlok Gizella egy elmagyarosodott sváb parasztcsaládban született Újvidéken, a Tata húsz évig tartó bolyongásának valamelyik szálláshelyén. Amikor tizennyolc évesen hozzáment a sármos apámhoz, kétségbeesett és rossz döntést hozott. Menekülni akart a faluból, nagyanyám erőszakosságától meg a rákényszerített cipészségtől, de ez az éretlen leányként kötött házasság egy vadidegen férfival csak rosszul végződhetett. Megszülettem én, azután elváltak, és Mutti elköltözött Szabadkára, ápolónőnek. Ezzel valójában beteljesedett és lezárult az élete, mert megkapott mindent, amire vágyott: a szabadságot, a hivatását és a gyerekét. És semmi mást.

Nagybátyám és anyám (1941 körül)
Fotó: Simony

 

Tata kiállt mellette, városra mentünk és házat vettünk. Anyám pár évig velünk lakott, azután a rokonoknál, majd kiment Németbe gasterbeiternek, hamarosan visszajött és szomszédok lettünk. Mikor tizenhárom évesen magához vett, a kórház ORL műtőjében dolgozott, és én minden szombaton oda jártam fürdeni. A nővérek kényeztettek, finom falatokat csentek nekem a menzai kosztból, és kézbe vehettem az operációs eszközöket is. Különösen a szikék tetszettek. Számomra a kórházak édeskés aszpirin-, formalin- és éterszaga máig a kölyökkor felhőtlen és felelőtlen boldogságának érzését idézi fel.

A tévében ment a Táncdalfesztivál, és az Illésék dalától, „amikor én még kissrác voltam”, teljesen lehidaltam. Szombat délelőtt mindig én takarítottam, és a könyvespolc nippjeit törölgetve az ágyon ugráltam a belgrádi rádió Minimaks műsorának rockválogatására. Nem volt valami jó ízlésem, mert a Forum Kiadóvállalat szabadkai könyvesboltjában meg akartam venni a Gerilla együttes kislemezét, az Elment Dzsoni Vietnámba című szongit, óh, yeah. Szerencsémre nem kaptak belőle, és az eladó rám sózta valami ismeretlen angol együttes számát, amit elégedetlenül vittem haza. Rögtön fel is tettem a Tesla táskagramofonra, és egyáltalában nem tetszett. Mutti egy sarokházban bérelt lakást, nagy dupla ablakkal az utcára, ahova minden kihallatszott, és a szomszéd gyerekek ott fociztak, dumáltak előtte. Odarohant a Göncöl Gabi, és lázasan beordította nekem: Ez a Revolution! Tedd fel még egyszer! Ez volt a Beatles, életem első vinylje, amit azután szürkére hallgattunk, csak benyúltunk az ablakon, és fordítottuk a Hey Jude-ra.

Anyám és apám az esküvőjük napján (1955. február)
Fotó: Pertić

 

Felvesznek a Moša Pijade Gimnáziumba, ahová Kosztolányi is járt, naiv lelkesedéssel a természettudományi tagozatra iratkozom, mert hajóorvos akarok lenni, mint Munk Artúr [szabadkai író és világjáró], meg Karesz, a legkedvesebb unokabátyám és példaképem. Mutti estin végzi az egészségügyi középiskolát, két évig ugyanabban az épületben tanulunk, csak ő a földszinten, én meg az első emeleten. Ez az idő a legboldogabb, rájövök, hogy szeretem az irodalmat és az anyámat, komoly barátokat találok, akik egész további életemben jelen lesznek, publikálják első novelláimat, és harmadik leszek a jugoszláv országos bajnokságon párbajtőrben. Ha bulit akarunk tartani, a Mutti hétvégére elmegy hazulról, mindenkinek ott lehet aludni, és nem csesz le bennünket, ha vörös pezsgő spriccel a fehér plafonra, vagy ha tánc közben eldől a karácsonyfa. A fiúk imádják anyát, akkor is eljönnek hozzánk, ha én nem vagyok otthon, csak hogy megbeszéljék vele a gondjaikat. Közben kétszer pótvizsgára bukok matekból, de ez nem ok arra, hogy ne engedjen el nyáron Angliába dolgozni, vagy autóstoppal Isztambulba. A teljes bizalmát élvezem, és fogalmam sincs róla.

Iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, ahogyan ezt írom, legszívesebben bőgnék, de nem lehet, már nem vagyok gyerek. Forró Laci fizikus akar lenni, Búcsú Tibi orvos, én semmi. Pestre készülnek egyetemre, velük akarok menni, talán a magyar szakra vagy a TF-re. Hármas a tanulmányi átlagom, az ösztöndíj reménytelen, és nincs pénzünk. Mutti leül velem, és azt mondja, ha felvesznek, ő a Margit nénivel aranyat fog csempészni Triesztből, és rendben lesz minden. Évekig hozza át nekem a határon Budapestre a gagyi 14 karátos gyűrűk, láncok és karkötők tömegét, amit A Noszty fiú esete Tóth Marival című regény vastag kötésének gerincébe rejt. A svercelt ékszerek Magdi néninél landolnak, a Paulay Ede utcában, aki anya szívbéli barátnője és a telefonhívásokat lehallgató osztály vezetője. Nem utazhat külföldre, a megbízhatóság és kedvesség mintaképe. A tehetős parasztok, akik nem akarják az OTP-ben vagy forintban tartani a spórolt pénzüket, hozzá utaznak fel, és kötegnyi adyk cserélnek gazdát kilónyi bóvlival.

Anyám és én (1958, Szabadka)

 

Titokban megházasodok, nem fejezem be az egyetemet, Deutsche Grammophon albumokat csencselek Berlinből, viszem a magyar disszidensek személyes holmiját Bécsbe, politizálok és börtönbe kerülök, kiutasítanak az országból, össze-vissza kalandozok városok és munkahelyek között, a színházi előadásaim csupaszak és durvák. A Mutti mindent megbocsát, szomorú szemmel azt mondja nekem: Lacikám, Lacikám, a pokolba fogsz kerülni… Én meg felpattanok, a magasba emelem mindkét karomat, és felkiáltok: Mutti, én és a barátaim a purgatóriumban fogjuk alattad tartani a mennyezetet! Röhögök, nem veszek figyelembe magamon kívül senkit, nem látom anyát. Munkaérdemrendet kap, aztán nyugdíjazzák.

Megbetegszik, leoperálják a bal mellét, évekig tünetmentes. Hisz a gyógyulásban, az orvostudomány erejében. Hevesen vitatkozunk, nem akar életmódot változtatni, török kávét iszik és falatozza a zsírszalonnát. Próbálom rávenni a Breuss-kúrára, de nem hisz nekem. Végigcsinálom a negyvennapos böjtölést élesben, túlélem, kicserélődik a bőröm, a húsom, de nem hisz nekem. Áttét keletkezik, a rák a tüdejét támadja meg, menthetetlen. Dühöng a délszláv polgárháború, nincs orvosság, a haldokló öregeket hazaküldik. Munkatársai az orr-fül-gégészeti osztályon külön szobát szereznek, feldíszítik növényekkel, van külön ventilátora, lopják a morfiumot neki. A lába szörnyen elvizenyősödik, delirál. Mindennap vele vagyok, rákényszerít, hogy felültessem, az ujjaim belenyomódnak a húsába, jajgat a fájdalomtól. Azt hiszi, ülve nem fog meghalni. Ülünk az ágya szélén, hallgatunk, halljuk a leskelődő halál zihálását. Fogom a kezét, már nem kell az oxigénmaszk, hörögve leáll a légzés. Mutti – mondom neki –, vegyél még levegőt! Felém fordítja a fejét, és vesz még egyszer, utoljára, csak befelé.

 

Nyitókép: A Szabadkai Kórház ORL osztálya (1977. december 30.)

 

A cikk képeit a szerző bocsájtotta a lap rendelkezésére.