Legyintett is, mielőtt oda beköltözött, mondván, Rákosi elvtárs jóval nagyobb áldozatot szenved el az ügyért, tehát ő maga nem panaszkodhat. Igen ám, de Szegeden Rákosi mellé került, aki írnokként dolgozott a börtönben, cellája ajtaja folyvást nyitva állt, szabadon közlekedhetett az épületen belül, s jelentős pénzösszegekkel egyengette a maga kényelmét, mely pénzösszegek rendszeresen érkeztek részére. Béla bátyámat tüstént maga mellé vette mint régi elvtársat és jól használható fiskálist. A börtönben is tarthatott pártgyűléseket, s tartott is, az ottani komoly számú tagságnak. Ugyanis a Werner nyomozó által említett összesen száz kommunista nagyja ott ült. Úgy vélem, ebből a szempontból kifogástalanul prosperált a Horthy-rendszer, bár másfelől több nyilast is leültethettek volna. Béla bátyámat Rákosi halálra dolgoztatta az írnoki irodában, de börtönkedvezményeit nem osztotta meg vele. Amikor pedig Béla bátyám már szinte magánkívül volt a kialvatlanságtól, s azt is felrótta panaszai közt Rákosinak, hogy a többi rabbal ellentétben nem osztja meg társaival a kintről részére érkező rachedliket, vagyis élelmiszercsomagokat, a nagy vezető a következő taggyűlésen kizárta a párt soraiból, bomlasztás vádjával. Manapság kevesen tudják, hogy Rákosi második perében a Tanácsköztársaság idején elkövetett több tucat gyilkosságban való tevékeny részvételért és azokra való felbujtás miatt kapott életfogytiglant. Én nem tudom, ebből mennyi az igazság, de a bolsevikokkal kapcsolatos tapasztalataim és értesüléseim, valamint Rákosi 45 utáni szereplése alapján hajlamos vagyok elhinni. Ahogy persze vádlóiról is a koholmányt.

Nos, pártból való kizárása olyannyira megviselte Béla bátyámat, hogy amikor hazaérkezvén ott lelte Klári szüleit, két napig sem bírta kárálásukat, vedelésüket, szagukat, s kidobta őket. A holmijukat a gangról lehajigálta a földszintre, a bőröndöket üresen vágta utánuk, s a légben szétnyíló ruhaneműk beterítették a ház udvarát. A ház minden emeletén kint álltak a lakók, s láthatóan remekül mulattak az udvaron akkor is részegen tántorgó Gáspáron és a sopánkodó Etuson, akiket mélyen megvetettek, mint amolyan, az ő Budájukra beszabadult prolikat. Persze sosem nevezték őket így, még hátuk mögött sem, hisz az nem volt ildomos, de megtalálták a módját, hogy célzásaik nyomán ezt gondolja az ember. A holmik kihajigálása után Béla elrohant otthonról, de hamarosan visszatért egy lovas kocsival és egy fuvarossal, akit mindjárt ki is fizetett.

Klári akkor Béla bátyám vad és hangos viharzása közepette mukkanni sem mert, de két napra rá addig rágta a férje fülét idős, beteg szüléi érdekében, mígnem Béla beadta a derekát. Akaratlan fültanúja voltam, hogy Klári néni önmagát tagadta meg Béla bátyámtól, s ultimátuma addig jelölte ki a határidőt, míg a szülei vissza nem fogadtatnak. Béla pedig, mint mondtam, éppen akkor szabadult a börtönből. Nagy erő az ilyesmi, fiatalságom folyton robbanni akaró kazánjával meg tudtam érteni Béla bátyám visszakozását. Megkért engem és Andrist, hogy kísérjük el a Józsefvárosba, az öregekért.

– Csak hogy meg ne öljem őket! – morogta halkan, hogy Klári néni ne hallja.

A kocsisunk éppen józsefvárosi volt, de a Krisztinavárosban szokott leparkolni, mondván, itt több s jobban fizető munkája akad.

A József körútról letérve, s már nyomorúságos, földszintes, csupasz, poros udvarú házak között haladva egy palánkkerítésre lettem figyelmes, mely fölött hatalmas, dús cseresznyefák kandikáltak. A palánkon mésszel, ecsettel felirat: mocskossidó. Úgy látszik, itt pont fordítva szokás, mint Zalában, itt a zs-ből csinálnak s-t, gondoltam. A fuvarosunk észrevette, hogy nézem az írást, felé bökött állával.

– Nem zsidó ám a Lojzi, hanem kommunista.

Vártam, hogy folytassa, de nem tette, hát rákérdeztem:

– Akkor miért zsidózzák?

– Van, aki szerint egykutya. Igaz, a Lojzit igazából nem azér zsidózzák, mer kommunista.

– Hanem?

– A cseresznye miatt.

– És miért zsidózzák a cseresznye miatt? – erőltettem, mert úgy tűnt, szerinte elmondott mindent.

Kiköpött egy nagy adag bagót az út szélére.

– A kölykök folyton bemásztak a Lojzi telkére cseresznyét zabálni, amit ő nem is bánt, mer amúgy jó a szíve neki. A tanácskormánykor aztán lebontotta a palánkot, és kiírta oda a falra, hogy ez itt már egy kis darab kommunizmus, vagyis ez a cseresznye a népé. És úgy is lett. A nép meg nyár elején, még zölden, két nap alatt lezabálta az egészet, nehogy lemaradjanak róla. Fosott az egész környék, mint a lakodalmas kutya. A Lojzi a bolsik bukása után sem zárta vissza a fákat, a következő évben meg ugyanúgy bezabálta a nép az éretlen cseresznyét, megint fostak, hiába írta ki a Lojzi, hogy ne csinálják, hiába rimánkodott széltében-hosszában. Aztán visszatette a palánkot a helyére, és azt mondta, kiabáljanak be, majd ő kiosztja, amikor már rendesen beérett. Persze a többségnek nem jutott, ahogy az éretlenből sem, de így legalább szidhattak valakit, a Lojzit, hogy azoknak ad, nekik meg nem. A következő évben csak feleannyit osztott fejenként, a következő évben meg még feleannyit, míg a végén már csak pár szemet adott, azok meg elmondták minden szemétnek, és megint bemászkáltak a palánkon, és megint lezabálták zölden a cseresznyét. A Lojzinak aztán elege lett az egészből, azt mondta, bassza meg a Marx a kommunizmusát, és megszüntette a cseresznyekommunizmust, elzavart mindenkit, és most megint őrzi a fákat. Na, erre föl a minap ráírták a kerítésére, hogy mocskos zsidó.

Mármint hogy mocskossidó.

 

Nyitókép: Fortepan