Lett egy Nagybirtok, egy Kisbirtok, meg számtalan apró magánérdekeltség. És ezzel együtt kialakult a piacon a verseny is, a hajdani nagyvállalat minden utódja egyformán küzdött a túlélésért. Persze mindegyik a maga szintjén, és ahogy az lenni szokott, mindegyik mindig többet akart.

Egy napon a Nagybirtok, nem törődve a birtokhatárral, áthajtotta a csirkéit a Kisbirtok területére, ahol azok a patakparti dús zöld növényzetet kezdték csipegetni. Amúgy a patak bal partján a Kisbirtok marhákat legeltetett, míg a másik oldalon, kihasználva a minden tavasszal menetrendszerűen érkező árvizet, szántóföldeket létesítettek, ahol a legjobb minőségű gabona termett. Amikor észrevették, hogy a szomszéd csirkéi az ő területükön kóricálnak, káricsálnak, csipegetnek, kapirgálnak, összeszedték, és visszavitték őket. Ám másnap újra megjelentek, sőt, többen jöttek. Ettől kezdve mindennap elárasztották a marhák legelőjét, lecsipegették az értékes zöldet, ráadásul összeszartak mindent, bűzös, ragadós pusztasággá változtatva az addig dús legelőt. A Kisbirtok tulajdonosai szép szóval kérték a Nagybirtok gazdáit, vinnék vissza a csirkéiket a határ mögé, de azok nem tárgyaltak, kijelentették, a csirkék jogosan foglalták el a területet, a patakpart valójában a Nagybirtokhoz tartozik, és már régi hagyomány, hogy azon a területen csirkéket neveltek az őseik, értsd, a hajdani Állami Gazdaság dolgozói.

A Kisbirtok tulajdonosai elkeseredtek, mert a marháik legelőterülete jócskán megcsappant, a legjobb helyek a csirkeinvázió áldozatául estek. Ráadásul a patak vize is elszennyeződött, már öntözésre is alig volt alkalmas, a gabona minősége is romlani kezdett. Egy darabig igyekeztek saját költségen visszahajtani a csirkéket a másik birtok területére, de annyian jöttek, hogy reménytelenné vált minden erőfeszítés. A saját területük és a marháik egészségének védelmében ekkor elkezdték leölni a Nagybirtok csirkéit. Kezdetben csak tízesével, később százával-ezrével gyilkolták le a területükön illegálisan tartózkodó szárnyasokat. Felmerült a kérdés, mit lehet tenni a hullákkal. Először szétosztották a dolgozók között, mindenki jól járt, ingyen pecsenye került az asztalra. Ám hamarosan annyi dög árasztotta el a Kisbirtokot, hogy nem győzték eltakarítani. Ráadásul most nem élő, hanem holt csirkékkel volt tele a patakpart, ezért a marhák legelője mind kisebb és szennyezettebb lett, a jószágok pedig még soványabbak.

Ekkor a Kisbirtok vezetése nehéz döntésre jutott. Elszánták magukat, hogy a marháikat legeltetési célból áthajtják a határon a Nagybirtok területére. Annál is inkább, mert amióta a csirkék nem odahaza csipegettek, káricsáltak, kapirgáltak, kóricáltak, az ottani föld visszanyerte eredeti egészséges állapotát. A marhák jól érezték magukat az idegen földön, szépen gyarapodtak. A Nagybirtok dolgozói időnként visszahajtották őket, ilyenkor a hatalmas állatok ijedten letiporták a csirkéket, további tetemeket hátrahagyva.

Mondani sem kell, hogy a határvillongások a kereskedelmi partnerek figyelmét is felkeltették, hiszen a Nagybirtok kevesebb csirkét tudott csak szállítani, mert az állomány jelentős része a Kisbirtok áldozatául esett. A marhahús szintén kevesebb lett, és a minősége is leromlott a gyérebb legelőkön. Szóval mindkét oldalon csökkenni kezdett a termelékenység, visszaesett a forgalom. Beindult a kereslet a környező kisebb gazdaságok termékei iránt. Ők eleinte magas árat szabtak, mondván, kézműves, meg kistermelői, bio- vagy mifene termékeket adnak, de azt nem vette meg a nagykereskedő. Kihangsúlyozta, ha drágán vesz, nem lehet keresni rajta. Ekkor a kistermelők összefogtak, és létrehoztak egy Termelési Uniót, összeadták, amijük volt, alapítottak egy hatalmas kereskedelmi vállalatot, és egységesen kezdték értékesíteni a termékeket.

Egy darabig nagyon is sikeres volt az elképzelés. Egészen addig, amíg a nagykereskedő cég igazgatója el nem látogatott a Kisbirtokra. Megnézte a
tulajdonosokkal a határ menti csatateret, a tönkrement hajdani marhalegelőt, bokáig csirkeszarban gázoltak, csirketetemek között lavíroztak. És akkor az igazgató feltette a kérdést, ami mindent megváltoztatott: itt ez a halom csirke a ti területeteken, ahelyett, hogy legyilkolnátok őket, adjátok el nekem… mivel nektek semmibe nem kerül, hiszen nem ti nevelitek fel, én jó áron – persze a Nagybirtoknak fizetendő ár alatt – felvásárolom, nektek így is tiszta extraprofitot eredményez az egész tranzakció. Az üzlet beindult, ismét lett a piacon csirkehús, ráadásul verhetetlen áron, mert a nagykereskedő a versenytársak alá nyomta le a friss csirke kilóját.

Ez nagyon nem tetszett a Termelési Uniónak, és igyekeztek elszigetelni a Kisbirtokot a nagykereskedőtől. Hivatkoztak a termék kétes származására, a minőségre, a követhetetlen termelési technológiára, de nem jártak eredménnyel.

A nagykereskedő ugyanis a sikeren felbuzdulva kihasználva, hogy a Kisbirtok a jobb legelő reményében áthajtja a marháit a Nagybirtok területére, felkereste annak vezetőit is, és hasonló ajánlatot tett. A Nagybirtokon elkezdték hát levágni a Kisbirtok marháit, hogy a nagykereskedő olcsó húshoz, ők pedig extraprofithoz juthassanak. Vígan fedezték a csirkék miatti veszteségeiket a marhahúsból származó ingyen bevétellel. Mondani sem kell, óriási vérengzés indult, a Kisbirtok mind több csirkét, a Nagybirtok mind több marhát vágott le, tömték a zsebüket a másik termékéből származó bevétellel. A Termelési Unió tagjai felemelték szavukat a vérengzés és nem utolsósorban a hihetetlen árudömping ellen, jöttek a Zöldek, és azt skandálták, elég az állatok lemészárlásából, és állatjóléti törvényt sürgettek. A nagykereskedő viszont röhögve szónokolt a tévében, rádióban arról, hogy az állatok amúgy sem élnék túl, tökmindegy, hol vágják le, hiszen épp ezért tenyésztik őket.

Ekkor a Termelési Unió Bizottságot hozott létre a válsághelyzet kezelésére. Sok-sok ülésezés, tárgyalás, egyeztetés után arra jutottak, hogy meggyőzik a Kisbirtokot, társuljon be hozzájuk, és együtt értékesítsék a csirkéket, mert akkor talán vissza tudnák állítani az eredeti árat, és az Unió csirketermelői nem mennének tönkre. Ezzel egy időben rendeletben megtiltották, hogy a Termelési Unió területén a Nagybirtokról származó marhahúst áruljanak, így próbálták elszigetelni őket a piactól. A lépésnek, hogy maguk közé fogadják a Kisbirtokot, megvoltak a veszélyei, mert a folyamatos csirke-marha határvillongástól a legelők, földek, patakok, talajvizek elszennyeződtek, tönkrementek, a Kisbirtok, de a Nagybirtok is kezdett fokozatosan elértéktelenedni, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban még igen jól ment az üzlet. Ráadásul már azt sem lehetett pontosan tudni, hol húzódnak a birtokhatárok.

Egy napon a Termelési Unió egyik kisebb tagja, megbontva a kerítést, néhány disznót hajtott át a Kisbirtok területére. A nagykereskedő üdvözölte a szokatlan lehetőséget, és alacsony áron megvette a húsukat a Kisbirtoktól. A Kisbirtok cserébe áthajtott egy nagyobb csapat Nagybirtokról származó csirkét a vállalkozó szellemű termelőhöz. A nagykereskedő ezeket a csirkéket is megvette jó áron. A kistermelő nagyon örült a haszonnak, és további disznókat hajtott át a lerombolt határon. A sikeres példán felbuzdulva egy másik Uniós gazdaság kecskéket terelt át, cserébe pedig pulykákat kaptak. Egy harmadik libát, egy negyedik lovakat… Beindult a határokon átkelő állatkaravánok sora, mindenki olcsón árulta a másik birtok által megtermelt terméket, és mindenki úgy érezte, milyen jól járt. A nagykereskedő még be is segített, egy idő után javaslatokat tett, melyik gazdaság kinek a földjére hajtsa az állatait a jobb minőség és a nagyobb hozamok kedvéért. Szépen beindult a kereskedelem, mindenki a másik áruját árulta extraprofitért. A földek eközben lassanként leromlottak, a vizek bűzös kanálissá váltak, az infrastruktúra lerongyolódott, a fejlesztések leálltak, a gazdaság stagnált, az infláció megállíthatatlannak tűnt, lassan mindenki úgy érezte, a kialakult új status quo már nem szolgálja az érdekeit. Egyedül a nagykereskedő volt elégedett, és hosszú távra tervezett a térségben.

A Termelési Unió egy darabig próbált ellenállni, tartani az árait, és önállóan, az eredeti elképzelései mentén jelen lenni a piacon, védeni a területét és a földjeit. Kommunikációs kampányt indított a Nagybirtok ellen, ami szerinte minden nehézség okozója volt, de hamar észre kellett vennie, hogy a gazdasági környezet annyira megváltozott, és ő már annyira perifériára szorult, hogy csak néhány, különleges termékeket forgalmazó kereskedő keresi az áruikat. Hiába mondogatták, hogy ez magas minőség, biológiai termelés, vegyszermentes és boldog állatok húsát kínálják, a vevőket mindez nem érdekelte, a dög az dög, a hulla az hulla, a hús az hús, a piacot az alacsony árak határozták meg.

Végül egy nap az Unió tehetetlenségében áthajtotta a birkacsordáit a Nagybirtok területére, és ezzel kitört a háború.

 

Nyitókép: Pixabay