Autózunk hazafelé a kerti partiról. Jó volt a flekken, iható a bor, régi történetek megszépítő messzeségben és mindennek dacára tervek a terítéken. Még azt is sikerült megúszni szárazon, hogy árad vagy apad a Tisza éppen, úgyhogy panaszra nincs okunk. A Tabánnál lelassul a forgalom, behallatszik a zene. Ó, hiszen itt van május elseje, a tabáni koncert él és virul! Mióta is? Hetvennyolcra tisztán emlékszem, mert két napra rá született Gábor fiam. A Várhegy oldalától az Erzsébet híd lábáig nyújtózkodott a loboncos, trapper farmeros, kockás inges, bőrszütyős egyenruhába bújt egyéniségek embertömege. A Loksi nyomta, hogy ez egy embertelen dal. Az Attila úti kisközért az év forgalmát csinálta, mert az útszéli bódék csapolt söre drága volt a fiatalságnak. Az Attila úti kisközért a szokott helyén, a koncert most is ingyenes, a sört az útszéli pavilonokban majd ötven év elteltével is drágállja a megderesedett örökifjúság.
Az én időmben… Mikor délelőtt a Dózsa György úton lefutott a felvonulás. „Éljen és virágozzék a megbonthatatlan magyar–szovjet barátság!” A megafonból zúgott, hogy „munkásőrnek egy baja, mért nincs három élete, / egyiket a pártnak adja, / másikat a párja kapja, / a harmadikkal egy a fegyvere”. Utána virsli, csapolt kőbányaival. A tribünről Kádár elvtárs integet. Madártávlatból a vezér is törpének látszik. A felvonulók derékhada, ha már elgyalogolt eddig, visszainteget.
Ez lett volna az én időm? Csak mert akkorra esett a fiatalságom? Lázadok. Az nem lehet, hogy ennyi! Követelem a Nagy Rendezőtől, hogy nyilvánítsa az én időmnek azt is, ami ezután következett a remények és csalódások periódusos rendszerében. Aztán eszembe jut nagyapám, aki az első háborúban Isonzónál vonult fel, utána pedig már sehol, mert lefagytak a lábujjai. Apám harminc évvel később a munka ünnepén vonult fel Pestre a Viharsarokból, hogy találjon valami megélhetést. Máris átértékelem az „én időmet”, mert mindig ott a mihez képest mifelénk.
Vissza a békeharcban eltelt május elsejékhez. A nagymenők előzenekaraként rendre feldübörgött a Dinamit a Tabánban: „tépd el az időt! / törd el a múltat! / gondold azt, hogy mától fogva élsz”. Patikamérlegen kimért proteszt, a frontember Vikidál Gyula, nyolcvanháromban majd Koppányt, a pogány vezért alakítja a Királydombon: „Csak annyit kérdezek a válaszra várva, rabok legyünk vagy szabadok.”
„Hej, hejhó, jön a gőzhajhó, itt a gőzhajó… – dalolja 2025-ben reszelős hangján egy fiatalember. Csak a jellegzetes fuvolaszóló hiányzik. Török Ádám már a mennyországban turnézik valahol. Körbenézek, túlsúlyos boomerek bólogatnak a legendás Gőzhajó ütemére. Annak idején – csak azért se az én időmben! – ülve csápolt a tömeg órákon át a domboldalon. Most inkább állunk, amíg a lábunk bírja. Nehéz lenne fölkecmeregni a fűből. Jóarcú gyerekek, unokák szelfiznek, csetelnek körülöttünk. Fürödnek a napfényben és a nagypapa örömében, pedig hazafelé újra meg kell hallgatni, hogy is volt az, mikor a Rakpart klubban egyszer Török Ádám személyesen ivott meg egy sört az öreggel.
A Dinamit még most is nyomja, ők jönnek majd a megözvegyült Mini után a színpadon. Nem várjuk meg. Nemcsak azért, mert a lázadó Koppány hangjáról időközben kiderült, hogy a rockerek feljelentője volt éveken át. Elég a nosztalgiából ennyi, több megkopott hangot, embert nehezen bír el a hangulatom a verőfényes majálison.
Otthon megállapítom, hogy jó kis nap volt. Nem sajnálom, hogy csak beleszagoltunk a tabáni délutánba. Nem fut el, biztos pont, jövőre is lesz, ha csak el nem fújja egy közelgő világfelfordulás szele.
