Mikor meg gurulóban átvittem a 150-et, szokatlan fürgeséggel odaugrott és jó nagyot rávert a vállamra. A bunyósokon, ha nem is röhögtünk, de a bepalizott balekoknak járó szánakozó fölénnyel néztük hunyorgó szemük alatt a monoklikat, meg a félrecsavarodottra tört orrokat. Az egyik tanerőről, a Fekete Dezsőről is azt mondogatták, azért olyan az orra, mint Belmondónak, mert fiatal korában bokszolt – igaz, a legnagyobb pofonokat is ő tudta adni a suliban, így az ő esetében a szóbeszédbe némi tiszteletteljes elismerés is vegyült. De általában eléggé lenéztük őket, ostoba barmok, hülyére veretik magukat és még úgy tesznek, mintha élveznék is. Mindig ők jutottak eszembe, valahányszor futballmeccsnézés közben, egy-egy komolyabb összecsapás után anyám ijedt arccal szánakozott a füvön fetrengő gladiátoron, apám meg magabiztos basszussal harsogta oda: „úgy kellett neki, minek ment oda?!...” A bunyósok először csak annyira jutottak némi tekintélyhez előttem, amennyire hatott a kültelki verekedésekről szóló, a Zákány és az egykori Damjanich utca sarki végtelen álldogálások kellős közepén a Laci meg a Jenő által prezentált kioktatás, hogy ha bunyóra kerül sor, két dologra mindig ügyeljek: arra, hogy a fejemet meg a férfiasságomat próbáljam mindig legelőször tudatosan – mint Döbröginél a kéziben – takarni-védeni, és hogy lehetőleg mindig én kezdeményezzek, magyarán, én üssek vagy rúgjak először. (Jóval később, cseperedvén-csiszolódván és kiművelődni kezdvén így tudtam meg becsülni a tényt, Rejtó Jenőnél élet és irodalom közötti bizonyos szerves összefüggést fölfedezve, midőn megnyugodva olvastam, hogy az nevet utoljára, aki először üt…). Kezdtem megfigyelni, hogyan hajlik el az ütések elől az egyik és miként rugózik jobbra-balra támadásba lendülés előtt a másik – a Papplaci, akivel a srácok állandóan példálóztak, biztosan így valahogy csinálja, egyszer-kétszer lopva otthon, a tükrös szekrény előtt is elpróbáltam, viszonylagos megelégedésemre.
Persze, ha nem is mondták ki, hogy az elmélet kritériuma a gyakorlat, a könyörtelen esemény-zuhatag hozta magával, amit kellett: az iskolában a Nyisztor Tóni – rókaképű, kicsit görnyedt hátú, alattomos csávó, sose kedveltem, Tódor volt az igazi keresztneve, román születésű lévén is hozzánk, a magyar iskolába járt – egy nagyszünetbéli vita során hallván nem túl hízelgő véleményemet valami jelentéktelen dologról, odasziszegte a kurva anyámat. A kocka el lett vetve: nemcsak egyszerűen neki kellett menni, de valami ősi exhibicionista ösztön-együttestől hajtva, azon kaptam magam, hogy igyekszem a sandán lapuló ellenféllel szemben a hallott, magamban morzsolgatott-próbálgatott külvárosi módit alkalmazni, az első meglepetés láttán egyre nekiszabadultabban (a két évfolyammal alattunk járó legelső koedukált osztály leányai is ijedten a közelben pislogtak, nem akármekkora felhajtó erő gyanánt). Arra eszméltem föl, hogy az osztályfőnök, egyben igazgatóhelyettes Kovácsi Jóska tanár úr rángat el Nyisztor Tóni véres pépnek tűnő arca elől. A későbbiekben nagy konzultációk után a középiskola előtti utolsó évben átvittek Brassóba – anyám is ott kapott állást –, ott már a Kirov utcai belügyes csapat, a Dinamó tornatermébe jártunk a sulicsapat kézilabda edzéseire. Ott terpeszkedett az egyik sarokban egy idős, valaha-törött-most-teljesen-ferde orrú, de rokonszenves arcú bácsika, sokdioptriás szemüvegben és mackónadrágban, olykor el is bóbiskolt, gyakran láttuk. Később tudtuk meg, hogy Nicolae Chiorescu a neve, még a háború előtti, a királyi Romániában profi ökölvívóként Európa-bajnok volt – a legelső élő, hús-vér Európa-bajnok, akit látok – , most mesteredző és az unokája is itt kézizik velünk, el szokta kísérni. Amikor váratlanul odajött hozzám, el nem tudtam képzelni, miért tart föl – fáradt voltam és szomjas, tülekedtem volna már az öltöző felé. A mozgásomat meg az alkatomat meg a ruganyosságomat kezdte dicsérni, a vállizmaimat, meg hogy én küzdősportalkat vagyok. Nincs-e kedvem. Nyisztor jutott eszembe rögtön, izmaimban, bensőmben a jóleső kimerültség érzete, enyhe belső remegéssel, mikor Kovácsi Jóska elrángatott onnan. Azután szegény anyám jajveszékelése, jaj, hát amúgy is ütnek-vernek bennünket 45 óta megint, mindenhol, fiam, még te is beállsz közéjük, provokálod őket, én nem bántottalak, nem ütöttelek meg soha, hát most azt akarod, hogy majd ők verjenek? Idegenek, éppen ezek? Majd én is verem őket, motyogtam, de anyám meg se igen hallotta. De ha „hivatalosan” verek majd akárkit, villant át rajtam a kérdés. Újra láttam a lányok bámulatát meg a körém gyűlt többiek pillantásait. Chiorescu – akit legszívesebben Miklós bácsinak szólítottam volna, mindig nagyon rendes volt velem – sürgetően méregetett.
Mikor megnyertem az első bajnokit, már sejtettem, hogy valami végérvényesen eldőlt. Kicsit magam is csodálkoztam, hogy bírom a tempót, az elkerülhetetlen gyötrelmeket, az egyik meccsen egy irtózatos jobbegyenes úgy találta telibe a vállízületemet, hogy azt hittem, elveszítem a karomat, hónapokig kínlódtam vele, de érdekes, valahogy nem izgatott, most már érteni vélem, hivatásos katona apám meg az ozsdolai, Kovászna környéki ősök háromszéki génjei munkálkodhattak szorgalmasan, meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam. Azután jött az országos ifjúsági bajnokság, akkor eszméltem rá, mit is jelent, hogy megnyertem, mikor hazalátogatva, Fazakas Laji bátyám, a falu nyugdíjas tanítója azzal fogadott, hogy „nagy ember lettél, Karcsika, büszkék vagyunk rád, csak hát…vigyázz magadra!” Kezdtem kapisgálni, mit is keresek én tulajdonképpen a ring kötelei között.
Akkor is éppen otthon voltam, amikor a milicista, Abrudan Ioan ébresztett. Telefonáltak Bukarestből, sürgősen mennem kell a fővárosba, nagyon fontos. Kiderült, még ekkor is Miklós bátyám intézkedett a háttérből: kiügyeskedte – igaz, akkor már volt mire alapoznia –, hogy kiküldjenek a belgrádi Balkán-bajnokságra – ezen a nemzetközi versenyen bajnokként én képviselem Romániát. Felkészülés, erőnléti edzések, injekciók, húsz kilométeres futás. Az Otopeni repülőtéren hallottam, hogy az én súlycsoportomban egy török versenyző, bizonyos Seyfi Tatar a mumus, emlékeztem rá, két évvel korábban egy isztambuli mérkőzésen találkoztunk, de egymás melletti, párhuzamos ágon jutottunk tovább, én egy bolgár, ő egy jugó srácot vert meg, nem kerültünk össze, de láttam, nálunk középsúlyban körülbelül ő a legütésállóbb pasas, kemény, törhetetlen figura, nemcsak nevében, a megjelenésében is tatáros vonásokkal: zömök, csontos, nagyon kötött izmokkal, sűrű, fekete, lecsüngő bajusz, félelmetes, fenyegető megjelenés. A döntő előtti éjszakán már végig vele álmodtam, zavarosnál zavarosabb, nyomasztó képek özöne. Irigyeltem mindenkit, aki éppen sérült, beteg vagy halaszthatatlan fontosságú állami vagy családi ügyben távol lenni kényszerül. Az arany sem mint nemesfém, sem mint dicsőséget hozó első helyezés nem érdekelt. Aztán a rám simuló fehér frottírköpeny, amiben ballagok a kék sarok felé, körül az üvöltő, hadonászó tömeg. Ő amott fújtat a piros sarokban. Árnyékbokszol, rugózik. Készül. Rám készül. Lerogytam, nemigen érettem, amit a fülembe sustorognak, lázas, sietős, rekedtes mondatok, közben valahová az üveghegyen meg az Óperencián túlra nézek, tűszúrásszerű villanás a mellemben meg a tarkómban, hirtelen film kezd peregni előttem. Az állandó edzések, edzőtáborozások, versenyek miatt alig jártam iskolába, most mégis a történelemórák hazudozásai közül kivillanó, ki tudja, anyámtól, sőt, egykoron még apámtól is, no meg a haveroktól itt-amott kapott szilánkok, forgácsok forogtak el előttem, 1456, Dugovics Titusz, Hunyadi, az Egri csillagok, de a közelünkben élők félve vagy sokszorosan körülpillantva elsuttogott viselt dolgai is, az igazi Horea meg Kloska és Krisán, a 48-49-ben történtek, meg Szárazajta, Balta, meg amit a László Andris barátom Tamásitól fölolvasott egyszer, hogy a hőst 19-ben a háza földjére, a deszkapadlóra feszítették. Úgy számoltam, 116 meccsem volt eddig a döntőig, de olyan elszánt, dührohamszerű vadulás egyik előtt sem fogott el, mint akkor, alig vártam, hogy megszólaljon a gong.
Rögtön megéreztem, hogy meg tudom előzni, a harmadik-negyedik egyenes után már tudtam, hogy a horgokkal sem lesz gond. Elfogott az az ismerős, de már hosszabb ideje át nem élt, pezsgő érzet, hogy most és itt mindent meg tudok csinálni, amit csak kell, hozzávarrom az eget a földhöz és kifordítom sarkaiból a szorítót, fél kézzel megállítom a vonatot és a villámokat a Cotroceni palotára irányítom. Véreres tekintete egyre közelebb került hozzám, láttam benne a kétségbeesést, aztán a feltörő rémült reménytelenséget is. A második menetig bírta, a közelharcokba is belementem, egyre gyakrabban. Kiléptem jobbra, aztán a lábujjhegyemtől az öklömig megfeszülve eleresztettem azt a jobb horgot. Éreztem, ha luftolok, végem. A kesztyűn keresztül is éreztem a reccsenést, persze abban az őrjöngésben hallani semmit sem lehetett.
Egyhangú pontozással hoztak ki győztesnek, Seyfi Tatar még akkor is imbolygott kicsit, mikor a bíró a sajgó karomat magasba emelte. Az öltözőben szúrt az oldalam, égett a légcsövem, borzalmasan fájt a fejem. Próbáltam biztatóan megveregetni Tatar vállát, már lemosdatták, de a füle alatt dőlt belőle a vér, az alkarja, a válla, az orra a homloka már kékült. Óvatosan indultam zuhanyozni. A tükörből véres torzkép meredt rám bambán, azt hittem én hülye, csak én ütök, engem nem ütnek… Keményen be voltam már gyógyszerezve, mikor Otopeni-en betont fogott a gépünk. Kóvályogva is meglepődtem, micsoda delegáció várt, katonák, civilek, az az elhárítós őrnagy, aki már korábban is többször tágította a fejünket meg felügyelt ránk atyaian. De ott volt az edzői stáb is, az ezredes, akinek – lám, érettségizett a bunyósok között – úgy tűnt, már egy ideje a kedvence vagyok, mindenki elé tolakodott, ölelt, hogy a csillagokat láttam, és meghatottan csillogó szemmel, széles, boldog mosollyal harsogta a képembe: „Bravo, măi bozgore!” A bozgor hontalant jelent, időtlen idők óta így hívnak minket, magyarokat.
Óriási ünneplés, jóságos, mosolygós, boldog arcok. Valósággal elhalmoznak mindennel, bármit kérek, már ugranak, alázatos készséggel. Mondják, küldenek jutalmul pihenni a tengerre, a hegyekbe. Hónapokba telt, mire hazajutottam a falumba, azt hittem, addigra már megkopik a nagy bajnoki aranyérem híre, de nem, valahogy csöndesen mindenki éreztette, hogy tudja, sorra hívtak meg a körökre a kocsmában. Fazakas Laji bátyám se mondott különösebben semmit, a többiek sem, kicsit megveregették a vállamat, de úgy tűnt, mintha inkább csak futólag végigsimítottak volna a karomon, jól van, Karcsika, szép volt, Karcsika. Érdekes, azt, hogy bravó, egyik sem ejtette ki a száján, mintha nem ismernék a szót. Pedig ismerték, tudom.
