– Ja, hát nem nagyon… Ha a hírekben mutatják, akkor esetleg. De nem szeretem nézni én az ilyen híreket.

– Engem érdekel. De a gyerekeknek nem szabad nézni. Ha bemegyünk, mondjuk, a szobába, és Apa vagy Anya nézi, vagy egyszerűen csak bekapcsolva hagyta, akkor azért látom. Olyan gyorsan nem tudnak átkapcsolni másik csatornára.

– Hát igen. Nagyon szomorú. Olyan nagy a világ, és sajnos, valahol mindig van benne háború.

– Az iskolában a portás bácsi asztalán van egy kis képernyő, azon félszemmel mindig nézi… ha vigyáznia kell a gyerekekre, akikért későn jönnek a szüleik. Ott láttam, hogy teljesen szétbombázták a házakat. Mit csinál az, akinek így szétbombázzák a lakását?

– Hát… attól függ…

– De az egész, sok emeletes, nagy házat… És oda már nem tud visszaköltözni. Nincs ablak, sem ajtó, lebombázták a tetejét, leszakadtak az erkélyek…

– Biztos a pincében húzódnak meg a lakók. Aztán elviszik őket valahová, nehogy rájuk dőljön a ház.

– Hová? Egy másik házba? Ahol nincs háború?

– Vagy egy másik városba… Ahol nem bombáznak.

– Egy olyan városba, ahol nem bombáznak? És ott kapnak egy másik lakást?

– Még, ha mondjuk, egy országban háború van is, akkor sem bombáznak mindenhol. Lehet, hogy csak egy iskola tornatermében adnak nekik szállást, vagy egy stadionban.

– Ott csak egy-két napig lehetnek. És aztán felépítik nekik a lebombázott lakásukat?

– Hát… Az attól függ…

– És ha felépítik nekik, beköltöznek és aztán újra lebombázzák…

– Csak akkor szokták újraépíteni a házakat, ha már véget ér a háború. Addig szegényeknek meg kell húzniuk magukat valahol. Vagy egy rokonukhoz mennek, vagy esetleg, ha van nyaralójuk, odaköltöznek. De sokan táborokban élnek egészen a háború végéig. Vagy elmenekülnek, más országokba mennek, ahol találnak maguknak munkát.

– És amit lebombáztak, azt a lakásukat a háború után visszakapják?

– … Előfordul. Ha megnyeri az ország a háborút, akkor fel tudják építeni a romba dőlt városokat. De ha elveszti, akkor nem nagyon lesz rá pénze.

– És lehet lebombázni valakiknek a városát, és aztán nem építeni nekik vissza?

– Sajnos, sok mindent lehet. Ezért lenne jobb, ha egyáltalán nem lenne háború. Már azt hittem, hogy nem is lesz…

– Ha például egy gyerek betör egy ablakot, akkor az apukájának azt ki kell fizetnie. Szerintem annak, aki lebombázza, annak is ki kell fizetni azt a házat.

– A háborúban egész mások a szabályok… minden másképp van. Normális esetben le sem szabadna bombázni valamit, nem?

– De, szerintem sem.

– Van, amit józan ésszel nem lehet megérteni. Láttál már dühös embert? Olyat, aki mindenáron verekedni akart? Megtörténik ez a gyerekek között is.

– Persze. A Balázs, aki mindenkinél nagyobb és erősebb, mert eddig már háromszor megbukott, ha megdühödik és verekedni kezd, legjobb elbújni valahová. A tanító néni sem bír vele, csak az igazgatóhelyettes bácsi… Beviszi a szertárba és addig ott kell lennie, amíg le nem csillapodik. Aztán beírnak neki egy intőt. Ha már igazgatói intője is lesz, akkor majd átküldik egy másik iskolába.

– Látod, még a gyerekek közt sem könnyű békét csinálni. Hát még, ha sok felnőtt, erős ember akar háborúzni…

– Meg kellene tiltani a háborúzást. És aki mégis háborúzni akar, annak durr! le kell bombázni a házát.

– Az is háború lenne. Háborúval nem lehet a háborút megakadályozni.

– Hát akkor mivel lehet?

– Csak azzal, ha mindenki lemond a háborúzásról. Megfogadják egymásnak az emberek, és meg is tartják a fogadalmukat.

– Ez jó. Én biztos, hogy megfogadom. Én biztos, hogy soha nem fogok háborúzni. Szerintem a gyerekek képesek lennének erre. Ha a gyerekek mind megfogadnák, akkor biztos, hogy többet nem lenne háború.

– Nemcsak háborúzni, verekedni sem szabadna. Ha mondjuk, megeszi az uzsonnádat a padtársad, nem szabad akkor sem nekiugrani.

– Nagymama, az nem ugyanaz… Mindent nem lehet megengedni…

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán