A sarki asztal mellett állt, pupillája gombostűnyi lehetett, lankadatlanul figyelt, mintha valami életfontosságú történésre várna, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet, és ő nem szalaszthatja el.
A bodega egyszerű, talán ötször ötös alapterületű házikó volt, udvarát átlátszó tetejű sátorral fedték le, jó időben ott is le lehetett ülni, télen viszont átjárta az isten hidege.
Egy idegenforgalmi szakember azt mondaná róla, hogy „a francban van” és a fene se érti, mi tartja életben. Azt lehetett volna felelni erre, hogy a temetkezési vállalkozás dolgozói. Ugyanis valami rejtélyes okból nagyon szerettek itt időzni a lehangoló feliratú furgonok vezetői és sírásó kollégáik. Pedig se temető, se kórház nem volt a közelben.
Pityu, a csapos arra tippelt, hogy a sajátos vendégkör a diszkréció miatt kedveli ezt a helyet, no meg az alacsony árak is számíthattak, és az is nyomhatott a latban, hogy valódi Omnia kávét főztek, jó erőset.
Az ital mellett lángost is kínáltak, Pityu nem szívesen foglalkozott ezzel, főként a szag miatt, meg azért se, mivel ő kocsmárosként definiálta magát, így státuszát nem igazán találta összeférhetőnek a lángossütéssel.
Csak a bevétel miatt – nyugtatta magát, és bár kedvetlenül sütötte, mégis olyan jól sikerültek a lángosok, hogy egy idő után elindult a kisváros népe az elhanyagolt kuckó irányába, megkóstolni a „sírásók lángosát”.
Jól jött a lóvé, rosszul a sok nyafogás, mert a belvárosi népek kevesellték a variációkat, de Pityu csak fokhagymás natúrt, sajtosat és sajtos tejfölöst volt hajlandó készíteni.
Egy nap elmaradtak az aranybetűs furgonok, és eszébe ötlött, hogy az egyik sofőr a cégük tornyosuló nehézségeiről panaszkodott. Ha csődbe mentek, akkor megette a fene a brandet – futott át az agyán, és belecsapta a mosogatóba a nedves konyharuhát.
Ezt a vén szarost persze itt hagyták a nyakamon – nézett Tulipán felé, aki, mint mindig, most is résnyire szűkült szemmel figyelte.
