Nem értem, mondtam. Dehogynem érted, te szarházi, így ők. Te kis rohadék. Még egy pofon. Aztán bevágtak egy cellába. Volt időm végiggondolni mindent.

Először is. Már az elején gyanús volt az ürge. Túl jóképű volt, túl egybeszabott. Milliméterre egy-kilencven. A súly meg nyolcvan. Egy dekával se több. És aztán csak úgy szórta a hárompontosokat.

Nem értettem. Ennyire jó még senki sem volt. Ennyire tökéletes. De hát végtére is minden rendben ment abban az évben. Megnyertük a bajnokságot, és BL-meccsekre is kijártunk. Ő meg? Sörözött velünk a meccsek után. Dupla annyit ivott, mégsem ártott meg neki soha.

– Hol élsz, kérdeztük. Van családod? Feleséged? Barátnőd?

Van, van, morogta, és kért még egy sört. Vagy egy felest. Még egy nevet is mondott, a felesége nevét, de mi annyira be voltunk tépve, hogy nem értettük. Vagy értettük, csak elfelejtettük másnapra. Mert az alkohol, mint tudjuk... gyomorba dönt, mondtuk, és hülyén röhögtünk hozzá.
A meccseken mind gyatrábbak voltunk a sok piától. Az edzéseken is csak kóvályogtunk. Ő meg száguldozott a pályán föl s alá. Szórta a hárompontosokat, az ellenfél ziccereit meg sorra kivédte. Olyan magasra ugrott, hogy mi csak ámultunk. A kosár pereménél pöckölte el a labdákat.

Sanyi bá meg tajtékzott. Illetve nem is. Mert először mindig fülig ért a szája, hogy ezt a meccset is megnyertük. Illetve, hogy ő megnyerte. A Béla. Mert ilyen szép régies neve volt: Tótkomlóssy Béla. Két s-sel és ipszilonnal. Arisztokratikus.

Mi meg egyre inkább éreztük a nyakunkon a kést. Hogy kirúgnak bennünket. Mert eddig is hajszálon múlt. A szurkolók is fújoltak, amikor megláttak minket, és Bélát éltették. Ekkor határoztuk el, hogy nem iszunk többet. Hiába hívott Béla kocsmákba, vendéglőkbe, csak üdítőztünk. Zöld teát ittunk, mentával. Vagy erdei gyümölccsel. Citrompótlóval. Ő meg?

– Nyomjunk egy whiskyt, haverok! Gurítsunk egy korsót, öcsipók!

Hogy ezt a dumát honnan vette? Nem passzolt az előkelő nevéhez. Árgus szemekkel figyeltük. Végre józanok voltunk, így még jobban feltűnt, hogy meg se rezzen. Hogy akármennyit megihat. Hat sört meg ugyanannyi felest.

És mindig a mobiljával fizet.

Viszont most már bátrabban kérdezgettük:

– Merre laksz? Van családod?

– Taxival járok be Tótkomlósról – felelte, és kacsintott.

– Ne röhögtess – mondtuk. – Az a román határnál van.

– Hát nem is – nevetett. – Csak vicceltem. Ha már a nevem is...

– Na jó, szóval hol laksz? – kérdezte most Dominik. Ő volt a legfiatalabb köztünk.

– Hát Vörösváron. Vonattal megyek a Nyugatiból.

– Mindjárt lekésed az utolsó járatot – intettük.

– Akkor majd taxival. Kár, hogy ti nem isztok. Engem akartok kifigyelni?

– Dehogyis – feleltük. – Csak elment a kedvünk. Rosszul teljesítünk mostanság. Neked meg mindegy, mennyit nyomsz, így is te vagy a menő.

– A császár – tette hozzá Gábor. Ő volt a legidősebb a csapatban. Régimódi szavakat használt.

– Na jó, akkor megyek is – szedelőzködött.

– Várj csak, Béla – szólt most Dominik. – Kölcsönadnál egy ezrest?

– Nincs nálam apró – mondta.

– Nálad az ezres az apró? – csodálkoztunk.

– De át tudom utalni.

Úgy tett, mint aki nem hallja a megjegyzésünk.

– Nem kell – felelte Domi. – De tényleg, hogyhogy az ezres nálad az apró?

– Jól keresünk, nem? – kérdezett vissza Béla. – Az ezres az apró.

– Miért lett neked ilyen régimódi neved? – kérdeztem később, mert együtt mentünk a Nyugati felé. Csak én laktam arra.

– Családi örökség – válaszolta. – Már az ükapám is Béla volt.

Ja, és majdnem elfelejtettem: most is a mobillal fizetett.

Aztán megnyertük a BL-döntőt Berlinben. A szuperkupát Londonban. Béla ezeken a meccseken is remekelt, úgy játszott, de úgy...

Mi pedig, úgy érzem, felnőttünk a feladathoz. Már hetek óta nem ittunk egy kortyot sem, és edzettünk rengeteget. Feltartóztathatatlanok voltunk. Béla nélkül azért nem ment volna. Az összes újság róla írt. Az internetes lapok lelkendeztek. A tévé, a rádiók... És jöttek az ajánlatok is csőstül. A Barcelonától, a Reál Madridtól, a párizsiaktól, még a tengerentúlról is. Az Oklahoma Citytől, a Denvertől, a Milwaukee Buckstól. De ő nem ment. Minket a megnyert döntő után egy héttel hívott össze Sanyi bá.

– Rossz hírem, van srácok – kezdte.

Mi már sejtettük, mi lesz.

– Jobb, ha most nekiláttok új klubot keresni. Tudom, rengeteget fejlődtetek az utóbbi hónapokban, de mi van akkor, ha Béla kidől a sorból? Nélküle ti kis senkik vagytok, macskajancsik, ez az igazság.

– Hiába nyertük meg a kupát? – kérdezte Domi.

– Nem hiába. Így valószínűleg el tudtok szerződni egy jó csapathoz, jó pénzért. Talán még be is váltok ott. De hamarosan jönnek az újak, úgyhogy lépnetek kell.

Lehorgasztott fejjel mentünk ki az ajtón. Nem is nagyon beszéltünk, csak húztunk haza.

Másnap viszont Domi csöngetett be hozzánk. Izgatottan, hadarva beszélt, izzadság csorgott a homlokán. Alig ismertem rá.

– El kell utaznom, ne kérdezd, hová! Benned viszont mindig megbíztam. Van egy titkos e-mail-címem, ideírtam erre a papírra. Egyszer használatos mobilról írj!

És eltűnt a balfenéken. Én meg ott álltam az ajtóban egy cédulával a kezemben.

Másnap volt egy bajnokink Újpesten. Béla késett, már ez is gyanús volt. Máskor mindig ő az első. Aztán mikor megérkezett, zavartnak tűnt. Örökké jól szabott öltönye furán lógott rajta, nyakkendője félrecsúszott. A haja belelógott a szemébe. Idegesen, kapkodva vetkőzött.

Aztán az első hárompontost bedobta. Megkapta a szokásos üdvrivalgást a nézőtérről, kiintegetett a rajongóknak. A másodikat viszont elszúrta, pedig most közelebb volt a kosárhoz. Az ellenfél egyik támadásakor pedig megbotlott, és elesett. Megütötte a térdét, alig bírt felállni. Soha nem fordult elő vele ilyen korábban.

A szünetben kérdeztük, mi van.

– Mi van veled, Béla? Nem ismerünk rád.

– Én sem magamra – felelte. Majd hozzátette: – Magadra? Így kell mondani?

Bizonytalanság tükröződött a szemében.

Aztán egyre rosszabbul játszott. A végén Sanyi bá lecserélte, mi meg alig tudtuk döntetlenre menteni a meccset.

– Mi a lóf... van most? – esett Bélának Sanyi bá az öltözőben. – Miért nem játszol úgy, mint régen?

Béla hörgő hangon válaszolt, mintha egy rosszul olajozott gép beszélt volna belőle.

– Nem tuuudommmm.

És egyre összefüggéstelenebbül beszélt, ilyenformán:

– Vörösvárra menet, elveszett a kenet.

– Milyen kenet? – Sanyi bá tajtékzott.

– A krémes kenet – röhögött Béla úgy, hogy hétrét görnyedt közben.

Majd hirtelen felugrott, és vezényszavakat kezdett pattogni:

– Előre fiúk! Hajrá! Mindent bele! Előre...rerere xxxxxxxxxrrrr.

Hirtelen már csak recsegés hallatszott, majd kidülledtek a szemei. Szikrák pattogtak a fejéből.

Akkor értettünk meg mindet.

Még este írtam egy mobilról Dominak. Hogy mi van most. Azonnal válaszolt.

,,Elég gyorsan rájöttem, hogy gép. De nem szóltam senkinek, mert sejtettem, hogy kosárlabda ürügyén be van kötve a nemzetbiztonsághoz. És átprogramoztam. Megmentettelek titeket egyelőre, míg nem jönnek ki egy újabb robottal. Ne kérdezd, hol vagyok, nem árulhatom el, melyik államba menekültem."

A mobilt azonnal eldobtam. Bele egy kanálisba. Még eszembe jutott egy magyar író, aki Sztálin elvtárs születésnapjára A walesi bárdokat küldte el levélben, a betűket gondosan kivágva különböző újságokból, az újságokat pedig a csatornába dobta, és aztán azt álmodta, hogy odalent az ávó összeszedi ezeket, és letartóztatják.

Marhaság, gondoltam, de egy autó már meg is állt mellettem.

Így kerültem be ide, ahol belevilágítanak a szemembe, és pofozkodnak. Hogy áruljam el, hová utazott Dominik. Nem tudom, feleltem. Írj neki egy emilt, mondták. Nem tudom a címét, válaszoltam. Dehogynem tudod, te kis rohadék, így ők. Megvillanyozunk. Megetetünk szögekkel. Kiherélünk. Letépjük a töködet.

És bevágtak egy magáncellába. Itt ülök most, és egy meccset nézek a régi mobilomon. A Denver játszik a Kansas Cityvel.

És egy pillanatra megáll bennem az ütő. Mert az egyik játékosban felismerem Bélát. Csak úgy szórja a hárompontosokat. De a másik... az is a Béla! És a harmadik, a negyedik? A közönség pedig őrjöng. Nem vesznek észre semmit?

Ekkor lép be az őr. Bélafeje van. Az egész világ Béla.