Az írók rendszerint a könyvbemutatók után járnak rá táplálékukra, a pogácsára, és azt szinte kizárólag vörösborral fogyasztják. A könyvbemutatót követő rituális pogácsa- és borfogyasztás (utóbbit az írók módosult, úgynevezett „be nem álló” szájszerveikkel szürcsölik, szakadatlan, a békák párzására emlékeztető, visszhangos karattyolás közepette) rendkívül nagy zajjal jár; az írók ilyenkor kelnek egybe gazdaállatukkal, az olvasóval, melyet minél nagyobb egyedszámban igyekeznek könyvbemutatójukra vonzani.
Az írók ugyanis ebből a hozzájuk megtévesztésig hasonló másik élőlényből, az olvasóból élnek.
Az egyedfelismerést jelentősen megrövidíti, jegyzik meg kutatóbiológusok, hogy egy-egy író könyvbemutatóján más írók is megjelennek. A szakértő munkáját az is bonyolítja, hogy a pogácsáért tolongó, a vörösbort valószínűleg valamilyen ősi szertartás nyomán egymás ruhájára loccsintgató tömegben az írók nem sokban különböznek az olvasóktól.
Némely kutató hozzáteszi: ráadásul a könyvbemutatót követő, ma még ismeretlen funkciójú, de rendszerint bekövetkező, ám még az eddiginél is zajosabb helyszínen, s immár kizárólag az írók által folytatott tevékenység során – melyet a szakirodalom „kocsmázásnak” nevez – némely író pár óra múltán már alig különböztethető meg a hajléktalanok rendjétől, a szimpla alkoholisták családjától, vagy pedig – beszédmódjuk alapján – a parádés kocsisok alfajától.
Mindezek a későbbi rituálék, így az íróknak a „kocsmázás” szakaszában megfigyelhető külleme és szóhasználata viszont vehemens eltéréseket mutat a könyvbemutatók rituális pogácsaevéseit megelőzően ellejtett, a későbbi, tömeges rajzást megelőző órákban eljárt, a későbbi rajzást felvezető, látványos násztáncuk külsőségeitől.
Ezt a násztáncot az úgynevezett moderátor és az író járja el a rituálé ekkor még többnyire némán lapuló, legfeljebb a nem hatástalanított mobiltelefonok jellegzetes percegését hallató többi résztvevője előtt.
A különös mutatványt jellegzetes, ilyenkor elmaradhatatlan testtartások kísérik, ilyenek a mutató- és hüvelykujjra támasztott állcsúcs, a monoton, nyilván valamiféle ősi vallási szertartás részét képező, színtelen és motyogó hanghordozás. Szintén elmaradhatatlan az olyan, bizonyára mágikus tartalmúnak vélt, többnyire teljesen értelmetlen, kizárólag poros irodalomelméleti folyóiratok lábjegyzeteiben fellelhető, legalább nyolc szótagból álló szavak ismételgetése, melyből a jelenlevők rendszerint egy kukkot sem értenek.
A moderátor az ily módon szédítővé váló násztánc ritmusát azzal fokozza, hogy helyt ad az úgynevezett kérdezőknek, akik az íróhoz intézett kérdések ürügyén, zsibbasztó hosszúsággal, még bágyasztóbb, a résztvevők valóságérzékének maradékát is felőrlő hozzászólásokat kötelesek elzümmögni.
A szakma legavatottabb szakértői szerint e furcsa rituálé célja, hogy egyfajta kábulatba ejtse az ide betévedő olvasót, aki majd ennek hatására, egyfajta különös révületben, fogyasztani kezdi az olvasó könyvét.
Szakértők hozzáfűzik, hogy a fenti kábítás mértékétől függetlenül is igen esetleges, hogy az olvasók ott helyben elfogyasztják, avagy elviszik-e magukkal az írók helyszínen kihelyezett könyveit.
Olyat viszont még soha, senki nem jegyzett fel, hogy a helyszínen kihelyezett pogácsák ne fogytak volna el az utolsó szemig.
Nyitókép: Wikipédia
