A hegyeken túlról jeges szél süvített a falvak házai közé, és hajnalonta sűrű, nyálkás köd lepte a mezőket.

Tudták mind a falu lakói, hogy hamarosan havazni fog, és akkor járhatatlanná válnak a Kárpátok ösvényei, s csak északnak, Déva irányába lehet majd elhagyni Hunyadot. A magtárak még nem ürültek ugyan ki, de az utóbbi években rossz volt a termés, és a hátszegi falvak népe már jó ideje éhezett. Ráadásul a Kárpátok farkasai is mind elszemtelenedtek, közel merészkedtek a Maros menti településekhez. A kenéz néhány naponta vadászatra vezette embereit, hogy legalább a nyájakat ne tizedeljék a vadak – de a Zerge-havasok lábától egyre több toportyán lopakodott a falvak közelébe, és sorban pusztították a juhokat, kecskéket.

A kenéz tudta, hogy cselekednie kell. Gabona kell a jobbágyoknak, és persze nyugalom, biztonság.

Mert bizony nem csak a farkasok járták a határt.

A félelem lassan itta be magát a környéken élők szívébe. Eleinte csak egy-egy kósza lovast láttak a Kárpátok hágóin, kémlelőket, akik azt jöttek feltérképezni, védi-e komolyabb erő a vidék népét.

Nem védte. A parasztok ijedeztek erőst, mert a kémlelők nem havasalföldi oláhok voltak, hanem törökök.
Szimatolni jöttek.
Mindig így kezdődött. Eleinte csak egy-egy magányos akindzsi, aztán jönnek tucatjával a többiek is. Felmérik a terepet, kilesik a környék erősségeit, és aztán…
A kenéz nem akarta megvárni, hogy nagyobb baj legyen. Elhatározta, hogy átlovagol Dévára, és magával hoz húsz lovast az erdélyi vajda őrcsapatából. Majd azok elijesztik a kóborlókat, majd azok elveszik a kedvüket a kémleléstől!
Az éhínséggel meg majd kezdenek valamit! Jöjjön csak a tél, majd leterítenek pár medvét, vadászni fognak mindenre, ami a hegyek közt kóborol. Csapdákat tesznek ki az erdőkbe, valahogy átvészelik ezt a hosszúnak ígérkező telet…
Azon a hajnalon, amikor a falu kenéze, Vajk felébredt, a lovát már felkészítették szolgái a Déváig vezető útra. A pej a váracska koszos, szénával felszórt udvarán toporzékolt, fázott a csípős ködben.
Aprócska, rozzant vár volt Hunyad, a kenéz székhelye. Itt maradt az Árpádok idejéből, ki tudja, tán még a magyarok visszatérése előtt is valamiféle erőd állhatott a helyén; a fala ugyan kő, de itt is, ott is vesszőfonattal, földdel volt megtámogatva, ahol a századok megrontották már. Ráfért volna egy alaposabb átépítés, de a kenéz nem számított különösebben gazdagnak, hatvan juha és tíz lova volt csupán – abból bajosan lehet várat erősíteni.
– Tudom, tudom! Kutya hideg van! – morogta Vajk, megsimogatva a toporgó ló nyakát.
Hideg ellen két ellenszert ismert. A tüzet és a hideg vizet. Odalépett az udvar közepén álló kerekes kúthoz, és a kávára tett faveder fölé tornyosult. Jéggé fagyott abban a víz. Vajk elvigyorodott, egyetlen szilaj mozdulattal szétfejelte a jeget, aztán a dermesztő hideg vizet végiglocsolta félmeztelen felsőtestén. A sebek hegei lángolni látszottak, s egy pillanatra majd megette az isten hidege. De aztán vére hevesen megpezsdült, izmai megfeszültek.
– A kutyaúristenit! – vigyorgott a szolgákra nagy büszkén. – Így már menten jobb!
A jobbágyok igen elsápadtak, amikor a következő pillanatban suhogva egy nyílvessző állt rezegve a kávára tett vederbe, alig egy arasznyira a kenéz hatalmas tenyerétől.
– A kutyaúristenit! – ismételte Vajk, ezúttal egészen más hangsúllyal. – Jankó! Gyere ide azonnal! Tudom, hogy te voltál!
Hosszú, hollófekete hajú kölyök kullogott elő rosszat sejtve a saras várudvar egyik szegletéből, kezében íjat tartva. Vajk magában elégedetten vette tudomásul, hogy azt az íjat felnőtt is csak erőlködve tudná megfeszíteni.
– A bálát akartam eltalálni – mondta bűnbánó hangon a fiú. Okos, figyelmes tekintete volt. Mindig erre tanította: vállald, amit tettél.
Vajk a kút mögötti szalmabálák felé pillantott.
– Alaposan elhibáztad.
– Sajnálom, apám!
Nem lehetett rá haragudni. Őszinte szánalma persze nem abból táplálkozott, hogy csaknem halálra sebezte apját, hanem abból a bosszantó, dühítő tényből, hogy nem találta el a kiszemelt célt.
– No, mutasd! Hogy tartod az íjat?
Jankó elvigyorodott. Ritkaságszámba ment, hogy atyja, a falu kenéze időt tudott szakítani rá. Vajk fia Jankó úgy nőtt a vár környékén fel, mint a vadvirág. Nem sokat foglalkoztak vele, csak úgy csatangolt a falubéli kölykökkel a Cserna mentén, a vadonban, elmerészkedtek olykor egész a hegyekig, harcoltak fakarddal, lándzsával. Sokszor sebektől, zúzódásoktól borítva jött meg, Örzse asszony nagy bánatára. Sokszor meg lila volt a szeme alja az ütésektől. Vajk nem kérdezte ilyenkor, mi történt. A kölykök verekednek. Az a dolguk. Másnap azért megnézte magának a többi falubéli kölyköt is, és ha azok képe jobban el volt kenve az ökölcsapásoktól, akkor magában jólesőn somolygott. Mostanában Jankó már nem jött haza lila képpel. A környékbeli kölykök arca annál inkább sebektől vereslett.
A fiú kun őseitől örökölt mozdulattal feszítette meg az íjat. Nem erőlködött, nem nyögött. A távoli hun pusztákon elei vérébe ivódott, sok ezer éves ösztönnel célzott, és már eresztette is el a vesszőt.
Vajk meglepődött a kölyök erején. Ő ebben a korban, hét-nyolc évesen nem tudta volna ezt az íjat megfeszíteni.
– Ne ilyen közel az arcodhoz – mutatta gyengéden. A fiú orcája véres volt, ott csapja meg az ideg, amikor lő. – Ereszd le a vállad!
A fiú mögé guggolt, a tartását igazgatta.
Maga is emelte kicsit az íjat, átkarolta a kölyköt. Jankón ritkán érzett boldogság borzongott keresztül; apja izmos, hatalmas teste maga volt a védelmező biztonság. Erőd, ami örökké óvni fogja.
– Nem! – suttogta Vajk. – Ne a szemeddel célozzál. A szemed magcsal. A kezed is megcsal.
Jankó nem értette, fél szemmel apjára sandított.
Vajk mosolyogva a fiú kobakjára bökött.
– Itten célozzál. Lássad a nyílvesszőt a célban. Lássad, ahogy beléröppen. Pontosan a cél közepébe! És akkor a szemed és a kezed engedelmeskedni fog.
Jankó nagy komolyan bólintott. Nem értette, mégis értette. Mintha mindig is tudta volna, hogy így kell, de kellett ez a néhány szó, hogy tegye is, amit tud.
Megcélozta a bálába állított csuhébábu mellkasát. Karja megfeszült, felhúzta az ideget.
Mielőtt azonban kiröppenthette volna a nyílvesszőt, a váracska nádfedelű épületéből az öccse és a húgocskája rohant le a csorba kőlépcsőn. Visítottak, kacagtak – anyjuk, Örzse igen korán keltette őket, hogy elbúcsúzhassanak atyjuktól a hosszú út előtt.
– Jankó! Hányszor mondtam, hogy ne az udvaron játssz az íjjal? Még eltalálsz valakit!
Kemény, határozott kun asszony volt Örzse. A szeme villámokat szórt, mikor mérgesnek mutatkozott.
– Ez nem játék! – morogta Jankó, s mert apja már nem tartotta a karját, haragosan a célra tartott megint, s ahogy Vajk mondta, belülről, a lelki szemével vette célba a csuhébábut.
– Most! – hallotta apja elfojtott hangját.
Egy pillanatra minden elnémult körülöttük; Örzse, a gyerekek, a jobbágyok, a várőrség borzas katonái lélegzetvisszafojtva lesték, mi fog történni.
A néma csendet váratlanul a falu harangjának tompa kongása tépte fel.
Jankó megrándult, de nem eresztette le az íjat.
Kongott a harang, élesen, baljós visszhanggal hasított a hang a téli égboltra.
– Kiért szól a harang? – kérdezte Vajk fia János.
A következő pillanatban elszabadult a pokol…

 

*

 

HUNYADI – A HOLLÓ FELEMELKEDÉSE

A televíziósorozat regényváltozata
Írta: Bán Mór

Bán Mór regénysorozata alapján a televíziósorozat forgatókönyvét írta: Lengyel Balázs, Lovas Balázs, Ruttkay Zsófia, Veres Attila, Bán Mór