Idegen volt. Pizsamában idegen. Sárga szemfehérrel idegen. Savanykás büdösségében idegen.

A sétapálcája sem volt vele, pedig elválaszthatatlanul kapcsolódott a manírhoz. Ahogyan a barnás árnyalatú zakók, a mandzsettás ingek. A szögletessége, a hanghordozása, dohányfüstjének illata. A torokköszörülése, a mindent jobban tudása. Mindig akadtak szempontjai, citátumai, amelyek tárgylemezbe préselt bolhává változtattak. Mindössze egy pillantást, egy türelmetlen szusszanást érdemlek, hiszen menthetetlenül hétköznapi vagyok, már csak azért is, mert nem éltem át mindazt, amit ő átélt, és ez ledolgozhatatlan hátrány. Hallgatóságnak még jó lehetek, mégpedig olyan, szorongással teli hallgatóságnak, aki tudja, hogy az előadás végén kegyetlen vizsga következik, és az értékelést kizárólag a vizsgabiztos notesza ismeri meg, nekem elég annyit tudnom, hogy valószínűleg megbuktam. Megint.

A beretva, a porcelántálka és a pamacs rendben sorakozott az ágy fejénél. Mintha kajánság villant volna a szemében, ami alighanem a hagyományos pengének szólt, amelyet kizárólag ő használt az ismeretségi körömben. Jól tudta, hogy félek tőle. Azt még értettem, hogy a kecskeszakálla körüli területtel miként bír el, az azonban misztikus volt, hogy ráncos nyakának löttyedt bőrét hogyan tudta sérülés nélkül rendbe tenni. Amikor még képes volt ilyesmire.

A nyaka köré terítettem a törülközőt, felkentem a képére a habot, majd elővettem a közeli boltban vásárolt egyszer használatos, lehúzós borotvát, és munkához láttam. Elfordította a tekintetét, szemgolyói a szemöldöke felé mozdultak, ami nála a lemondást,
a kiábrándultságot jelentette.

Klári az ajtóból figyelt bennünket a negyvenes nők tapasztalt nézésével. Én pedig izzadtam, mint a ló, mert azt, amit csináltam, jóindulattal sem lehetett szépészeti beavatkozásnak tekinteni. Géza bőre már elindult a túlvilág felé, a szőr a felső hámréteggel együtt jött, vérezni nem vérzett, de összekeveredett a borotvahab maradékával, és piszkosfehér elegyet képezett. Nyúzódott, maszatolódott, aztán a kínlódásom egy pontján úgy döntöttem, hogy ennyi elég volt, letörülgettem az arcáról a hab maradékát, ő meg nézett, nézett a véreres szemével.

Klári hozott egy kávét, az ágy melletti széken kortyolgattam, finom kis görcsök harapdálták az ujjbegyem. Mögöttem állt, ruhája a támlához ért, teste meleget sugárzott. Géza meg csak nézett. Ekkor már két hónapja hallgatott. Az utolsó, amit hallottam tőle, hogy unja az elmúlást, és ha majd vége lesz, vigyem el Klárit a tengerhez.

Van egy kis bungalóm Horvátországban, nagybátyámtól örököltem, invitáltam Gézáékat, jöjjenek pár hétre vagy akár csak napokra is. Azt felelte, hogy kizárólag akkor, ha az út villamossal is megtehető, mivel soha életében nem használt más járművet, kizárólag villamost, később az indokolást kiegészítette azzal, hogy amúgy se menne bele a vízbe a cápák miatt. Ettől nem lehetett eltántorítani, hiába bizonygattam, hogy arrafelé legfeljebb delfineket láthat, azt mondta, hogy ő ugyan nem természettudós, de társadalomtudósként is látja, hogy a tenger összefügg más vizekkel, különösen az óceánokkal, és azokban bizony van minden elképzelhető. Ami pedig összefügg, az összefüggésben van, így logikusan következtethető: igenis lehetnek cápák, és ha lehetnek, akkor vannak is. Valahányszor előkerült a téma, ezt minden alkalommal kifejtette, közben fél szemmel azt figyelte, miként pirosodik a képem az emelkedő vérnyomástól, fél szemmel pedig azt, miként halványul Klári arcán a remény.

Klári kivitte a csészét a konyhába, Géza lehunyta a szemét. Úgy tűnt, elbocsátott. Éreztem, hogy fülel. Hallja, ahogy Klári befejezi a mosogatást, és tudja, hogy valószínűleg a mosogató előtt áll, kezével a konyhapult szélébe kapaszkodik pengevékony ajakkal.

Lassan és némán araszoltam ki a lakásból. A körgangon megálltam, néztem a bejáratot, és igyekeztem megtölteni a tüdőm a délutáni fénnyel. Hallottam, ahogy Klári óvatosan ráfordítja a kulcsot a csendre.•

 

Nyitókép: Pixabay