Onnantól a válasz már az volt: „állami alkalmazott”. Nem önként, hanem kényszerből lett újra alkalmazott, még ha ehhez is nagy szerencse kellett. Azokat ugyanis, akiket úgymond államosítottak, azaz a szocializmus elvette a megélhetésüket, gyakran további büntetések is érték. Semmiféle jogi eljárás nem kellett ahhoz, hogy egy családot kitelepítsenek, ami a teljes vagyonvesztés – így otthonuk elvétele – mellett, kényszerlakhely kijelölésével is járt. A kiköltöztetés néhány óra alatt megtörtént, és persze, kényszerrel történt. Az ingóságokat, bútorokat, ruhákat, értéktárgyakat, könyveket, járműveket is elkobozták, és mindez együtt járt azzal, hogy valamennyi családtag elvesztette a munkahelyét is. Ki alkalmazhatott volna ilyen megbélyegzett embereket?
Tehát nekünk szerencsénk volt, amikor „csak” államosították a kertészetet, azaz a kertészet számára bérelt ingatlant, és ezzel megszűnt az egész család megélhetésének az alapja.
Apám és anyám tehát önálló kertészek voltak, amely jelzős kifejezésből az önálló éppolyan fontos volt számukra, mint a kertész. Korábban mindketten több kertészetben, kertészeti árudában, mezőgazdasági birtokon dolgoztak alkalmazottként, és mindkettejüknek a legnagyobb vágya az önálló egzisztencia volt. Édesanyánk ennek érdekében kisebb-nagyobb földterületeket vásárolt megtakarított keresetéből a Pilisvörösvár határában fekvő gyönyörű völgyben. Édesapám pedig kisebb grundokat, telkeket bérelt, amelyeken maga ácsolta melegágyakban, üvegházakban cserepes virágok, primőrök termesztésével próbálkozott. Csakhogy a kertészethez megbízható, elkötelezett segítőkre, munkatársakra is szükség van, neki pedig nem sikerült rákapatni a húgait erre a szép mesterségre. Tisztább, könnyebb szakmát tanultak, ki varrni tudott, ki háztartást vezetni. Sem az égő napon, sem esőben-szélben nem vonzotta őket ez a sokszor embert próbáló fizikai munka.
Anyám viszont maga választotta a kertész szakmát, ahol, mint mondta, legfőképp a Jóistennel kell együttműködnie, az ő teremtményeit, kedves virágait, gyümölcseit kell gondoznia, és ez állandó örömet jelentett számára. Apámmal egy budai kertészetben találkoztak össze, és a két önállóságra vágyó fiatal hamar felismerte egymásban a rokonlelket.
Legtöbben vágyaik tárgyát és a családalapítás lehetőségét keresik és találják meg a szerelemben, ők ennél többre, közös megélhetésük megteremtésére is szövetkeztek. Anyám is, apám is példátlan szorgalmú, kitartó, a legnagyobb erőfeszítésre is kész ember volt, minden életszakaszukban annyit dolgoztak, amennyit csak tér, idő és fizikai erejük megengedett. És ha váratlanul akadt egy kis szabadidejük, akkor még ennél is többet. Voltak persze mindkettőjüknek kedvtelései is: apám sokféle sportot űzött, de szenvedélye a síelés volt. Ahogy egy-két hópehely szállingózni kezdett, elővette gondosan karbantartott síléceit, és indult a budai hegyekbe. Anyám, ha ideje engedte, ruhákat varrt nekünk, vagy kötött egy-egy sapkát, pulóvert, zoknit. De voltak ezeknél igazibb szórakozásai is, csak ritkán jutott hozzájuk: szeretett hangversenyre, operába járni, és ha sikerült, elvitt magával mindannyiunkat. Szeretett úszni, főként a Balatonban, lánykorában sokat kerékpározott, pingpongozott, sőt még tornászott is. De hát a könnyelmű évek hamar elmúltak, a mi időnkben többnyire már csak a hasznos kedvtelések jöttek szóba: felszámolni a dolgozó nők óhatatlanul felhalmozódó restanciáit, legalább szabadidejében elvégezni a régóta lelkiismeretét nyomó munkákat, rendbe tenni mindent úgy, ahogy azt a még kizárólag a családért felelős felmenők: anyák, nagyanyák annak idején megtették. Az ő szemében az önállósághoz ez is hozzátartozott, soha semmi fontos dologban nem akart és nem is tudott lemaradni.
