Ennyi idő alatt ér el a fény a legközelebbi csillagról a mi bolygónkhoz. Így a napvilágot felváltó, jeges világtalanság már déli tizenkét óra előtt nyolc perccel kezdetét vette.

A Nap végső kihunytát követő első nyolc percet tehát még boldog gyanútlanságban élte át az emberiség. Pedig e nyolc perc már a Nagy Sötétség kezdetét jelentette: a pánikba s összeomlásba sodródó, kihűlésnek induló bolygó felszínén vaksötétben tapogatódzó emberiség új, talán utolsó korszakát.

Nyolc perccel déli tizenkettő előtt e kora júliusi napon a kiskunhalasi református templom előtt állva Kiss Ica könyvelő, aki munkahelyéről kefirért és kifliért sétált ki éppen, azt mondta utcaszomszédjának, a biciklijét tolva a templom kertjének kapuját maga mögött bezáró, az épület gondnokságát alázatos szorgalomból végző szomszédjának, időskorú Nagy Ervinnének:

– Nézze, Juliskám… én csak abban hiszek, amit látok. Már csak azér’ mondom, meg ne haragudjék, mert furt mindennap látom, ahogy maga, drága szomszédasszony, ingyér eljár ide, ingyér! A szabadidejében, ugye. Mi értelme van ennek, már nem azért, hogy beleszóljak, hogy egész nap mit csinál, de őszintén: mi értelme?

– Icuka, kedves! – válaszolta az idős asszony, miközben a templom rácsához rögzített bicikli láncának biztonsági zárjával bíbelődött – Hát… ha csak abban hisz, amit lát, nézze meg jól. Itt van máris magának egy egész templom! Most takarítottam ki az egészet. Hát mi kell magának, mi lenne ennél nagyobb bizonyságtétel?

Kiss Ica könyvelő csak nézte a nevető szemű nénit, aztán a hatalmas, az először úgy istenigazában tombolni kezdő melegben és vakító napsütésben szinte szikrázó, hófehér falakat. Az idős asszony is megállt még egy pillanatra, hogy nem hagyott-e valamit a templomban, s megfordult. Akkor látták az istenházát, ahogyan bármilyen, általuk ismert épületet teljes egészében, mesterséges megvilágítás nélkül, még egyszer, utoljára.

Hét perccel a fény kialvása előtt, a Fekete-Körös egyik holtágának ölelésében, egy sűrű növényzettel körülvett kis tisztáson kezdett neki K. János elsőéves egyetemi hallgató annak, hogy megpróbálja kikapcsolni a fűbe terített, nagy, kockás pokrócon vele együtt napozó, egy meglehetősen szűk szabású bugyiban hason fekvő M. Dominika gimnáziumi tanuló melltartójának pántját. A sikongva nevetgélő, bágyadtan tiltakozó lányka ruhadarabjának megoldása pontosan három percet vett igénybe.

A kis ruhadarab eltávolítását K. János, aki félig a pokrócon, félig a már elvirágzott, s itt, a Körös-közi erdők mélyén dúsan kihajtó ligeti csillagvirágok (Scilla vindobonensis) tövei között térdelt, azzal indokolta, hogy a bal kezében tartott, majd egyre inkább összegabalyodó párosuk mellé helyezett kis flakonnyi naptejet kívánná minél egyenletesebben Dominika hátán szétkenni. Birkózássá fajuló civakodásuk során a lány, öt perccel déli tizenkettő előtt megfordult; a feszes kis keblek kettős, vakítóan fehér holdvilága öntudatlanul is ellenpontozta a végzetes korszakot, amikor már a Föld e közeli kísérője sem ragyogja be az emberek arcát olyan sápadt ragyogással, mint e pillanatban a szájtátva ámuló K. Jánosét, akinek elragadtatott kezei e kettős ragyogást aztán pillanatokon belül le is fedték, dupla holdfogyatkozást előidézve az akkor még verőfényes déli órában.

Éppen ebben a pillanatban intett a Szinevéri-tavat tápláló, jeges vizű Talabor elhagyatott vidékén, a Határhegy felé, egy meredek emelkedő alján a técsői Cs. István a munkácsi K. Fülöpnek, hogy megkezdheti reménytelennek tűnő futását fölfelé, a hatalmas fenyőfákkal borított lejtők közötti irtásban, egy lecsupaszított hegyoldalon. Cs. István mellett még ott állt a beregszászi T. Tamás is, aki a nyomatékosság kedvéért AK–47-es gépkarabélyával mutatta a hegyi utat K. Fülöp számára, s szólalt meg magyarul – e nyelven, hármuk közös anyanyelvén aznap először:
– Fussá’ arra föl, koma, de nagyon hirtelen ám! Mi most elengedünk, s ha túljutsz a Határhegyen, szabad leszöl.

K. Fülöp, a jómódú, többszörös milliomos vállalkozó meg-megszédülve, káprázó szemmel, zúgó fejjel egyenesítgette ki a terepjáró csomagtartójában, hátrakötözött kézzel megtett utazás során elgémberedett tagjait. Most, hogy kötelékét végre megoldották, s a szeméről a kötést levették, nemkülönben az őt már-már fulladással fenyegető kötést is a szájáról leoldották, a fogdmegeket felismerve rögtön tudta, hogy riválisa, a hírhedt uzsorás emberei rabolták el. Bizonyára azért, mert nem tett eleget a környéket rettegésben tartó bűnöző védelmi pénzt tarháló követeléseinek.

A környéket, sőt egész Kárpátalját jól ismervén, K. Fülöp hamar betájolta, merre lehetnek, s most ő is fölfele, az egykori országhatár tájékán húzódó hegygerinc irányába nézett. Egyértelmű volt, hogy ha felfut a meredeken, az emelkedő legtetején majd kitűnő célpontot kínál a mellette álló, hallgatag, gépkarabélyos martalóc számára, aki pedig pontosan ott és akkor, amikor a körülbelül öt percig tartó futásban a hegygerincig elér, a hátára célozva lead majd egy sorozatot. Ha viszont túljut valahogy, még egérutat is nyerhet. Csak akkor nem történne így, ha sötét lenne, hiszen akkor lehetetlen volna őt eltalálni. Ha estig valahogy kihúzhatná… de erre számítani nyilvánvalóan reménytelen így, fényes délben.

Ha most ellenkezni kezd ezekkel a latrokkal, azok biztos lelövik, gondolkodás nélkül, itt, helyben. Pusztán a nyomok eltüntetését igyekeznek megspórolni ezzel a halálfutással. Messze az úttól, a hegyoldalon egy halott – még csak eltemetniük sem szükséges. Életösztöne mégis azt diktálta, hogy azonnal megkezdje pontosan öt percig tartó futását.

– A templom! – sikoltotta Kiss Ica könyvelő éppen déli tizenkettőkor, kiejtve kezéből a megvásárolt kiflit és a kefirt tartalmazó nejlonzacskót. Ez volt a legelső, amit észrevett, ahogy kilépett a közértből, hogy a kiskunhalasi református templom már nincs a helyén.

– Aaaa… – lehelte M. Dominika, aki a hirtelen érzett kéj és fájdalom pillanatában még azt hitte: a fölé tornyosuló fiú fedi el előle a napfényt, s a hirtelen megváltozott, belső világban látja meg a két atlétatrikópántos váll fölött a sötétté vált eget s az égen a részvétlenül hideg, milliárdnyi csillagot.

– … mindenségit! – rikoltotta először magyarul, aztán mindezt rutén–orosz–ukrán keveréknyelven, egy hosszú káromkodással is megcifrázva T. Tamás, aki a kibiztosított fegyver alig látható irányzékával ide-oda pásztázva kereste célpontját a hirtelen beállt vaksötétben, a tovatűnt hegyoldalon.

A gépkarabély csövét hamarosan elkapta és a földnek nyomta Cs. István:

– Még minket lősz meg, cimbora! Hagyd mán, ebben a sötétben meg nem találjuk. Zárd csak vissza azt a davajgitárt.

De T. Tamás csak a fejét rázta, és a gépkarabély csövének kis célkeresztjén át, világa vesztetten, az örökre tovatűnt célt kereste tovább. Dominika pedig épp ebben a pillanatban, hanyatt fekve, egy mindent befogadó, görcsös mozdulattal belemarkolt az éjjeli csillagokkal megtelt égbe, távoli, apró Napokat gyűjtve a tenyerébe.

Kiskunhalason, pontosan délben, a sötétség beálltának pillanatában megszólalt a harang a református templom tornyában. Kiss Ica vaksin keresgélte a földre pottyant kefirt, hiszen értelmével még fel nem érte, ami felfoghatatlannak is tűnt még akkor, hogy maga a Föld veszett el. Aztán felegyenesedett és a harangzúgás irányába nézett, vaksin hunyorogva, a nemrég kihunyt ragyogástól még káprázó szemekkel.

Sarlós Boldogasszony napján, a világát vesztett világban felzúgó harangokkal így kezdődött meg, pontosan délben, a sötétség, elnyelve jót és gonoszat, véget vetve emberi létünk, céljaink lelkesen űzött délibábjának.

Hiszen mindaz, amit ebben az utolsó nyolc percben a jámborak, s kevéssé jámborak megtenni vagy meglátni igyekeztek, értelemre máshol nem lelhet, csak a mi illúziókban megteremtett, fényben fürdő, lassan letűnő, földi világunkban.