Szerencsésen kilőttem, és már-már úgy éreztem, hogy az agysejtjeim is kezdenek aktivizálódni, amikor az oldalsó sávban, ahol a többi zene között lehet választani, egy halott öregasszony képét pillantottam meg, felette felirat: „Tudod, mikor jön el a halál?”

Ha eddig nem ébredtem volna fel, hát most azonnal tágra nyílt a szemem, agyamban vészcsengők kezdtek rikoltozni. És egy hang, mely elnyomta még a csengőket is: dolgozz, írj, mert soha nem tudhatod...

Megnéztem alaposabban: szponzorált hirdetés, valami amerikai marhaság. Egy "ablakkal" alatta Itzhak Perlman játssza Mendelssohn Hegedűversenyét. Lehet választani.

A nőnek egyébként egészen anyós arca volt. Anyósom tavalyelőtt halt meg. (Nem írom, hogy szegény, ez egy állandó jelzőjük az elhunytaknak, miért szegény, mi vagyunk szegényebbek nélküle. Vagy gazdagabbak? Ez most nem volt szép, mondaná a feleségem.)

Ott ültünk mellette a halálos ágyán. Egészen úgy nézett ki, mint mikor élt, csak nem mozgott. Ennyire közelről még nem láttam, nem érintettem a halált, pedig már láttam jó néhányat életemben.

Anyósom hosszú életet élt, betöltötte a kilencvennyolcadik évét. Mikor eljött a halál. Természetesen a halál nem jön el, mi megyünk őbelé. Nem egy ilyen kaszás izé, rémalak. Tulajdonképpen minden percben, minden másodpercben meghal bennünk sok-sok ezer sejt, meghal a pillanat, szétporlad a világ. Vagyis? Vagyis tisztelt amerikai, meg mittudoménmilyen hirdetők! Nem kell minket ijesztgetni.

Elmegyünk ijesztgetés nélkül is.

Anyósom például már évekkel a halála előtt rég elhunyt rokonaival álmodott, néha még nappal, vagy félálomban is kerülgették, és kedvesen, szép szóval hívogatták magukkal.

És mikor már végleg ágynak esett, akkor ilyeneket mondott: „Elmentem a kapuig, de visszajöttem”. Tartott az átlépéstől.

Már nem ismert meg mindenkit. De félt és imádkozott. Ő aztán igazán hitt a Megváltóban. Mégis félt. Akkor viszont egyáltalán nem félt, amikor betörtek hozzá nyolcvanhét esztendős korában. A tolvajok négyen voltak, és már majdnem minden értékesnek tűnő holmit bepakoltak a zsákjaikba, és hárman közülük ki is léptek az ajtón, csupán az egyikük maradt vissza, hátha talál még valami elvihetőt. Az az egy rabló éppen anyósom herendi porcelán Krisztus szobrát készült a puttonyába besüllyeszteni, amikor ő szomorú szemmel rápillantott és ezt kérdezte:

– A Jézuskát is elviszik?

Nagy átéléssel tudott beszélni, tanítónő volt hajdan, de énekesnői ambíciói is voltak lánykorában.

A szuggeszció ezúttal is hatott. A bandita keze megremegett, majd akadozva, krákogó hangon ezt mondta:

– Lássa, mi jó emberek vagyunk.

És visszatette a Megváltót a polcra, ahonnét az előbb levette.

Anyósom akkor sem félt, amikor velünk beszélt, velünk találkozott. Akkor elfelejtette a félelmeit.

Mert nem vagyunk egyedül. Ne féljetek, mondta Jézus.

És amikor lejárt Paganini, rákattintottam Mendelssohnra. És a halál azonnal eltűnt.

Legyőztem a halált!