Kicsit már a teste is madáréra emlékeztet. Görnyedt, a haja kopott kakadu taréja, a csatok alól mindenfelé felállnak az ősz hajszálak. Rosszak a csatok, semmire sem valók. Ezeket rendre el is veszíti, együtt keressük őket az ágy alatt, ahol minden tele van porcicával, ha meglesz egy, akkor örülünk, ha meg kenyérhéjat, színes pirulát vagy kupakot, esetleg egy kirakós darabját találjuk, akkor nevetünk.
De nem akármilyen nevetés ám ez! Hanem olyan felszabadult, mint amikor a búcsúsok érkeznek meg a falu határába, mintha mindketten gyerekek lennénk és kincset találnánk. Nem tudom, hogy belőle honnan jön ilyenkor a jókedv, belőlem onnan, hogy el tudom felejteni az időt. Nem emlékszem rá, hogy mindjárt halott lesz, csak a múlt van, és ez a pillanat, a keresés az ágy alatt, ahogy lentről felnézek a kócos frizurájára. Szeretem az arcát. Csupa nevetés.
Ilyenkor még a folyosón sertepertélő nővérke sincs, a szomszéd ágyon fuldokló sincs. Csak mi vagyunk, és én képzeletben repülök, egyenesen a régi ház melletti bezárt gyárudvar tetejére, ahonnan szappanbuborékokat eregettünk a távoli dombok felé, melyek fölött fekete felhők gyülekeznek. Menni kell, sietni, nehogy itt érjen minket a vihar. Mire leérünk a rozsdás vaslépcsőn dörögni is kezd és nagyot villámlik. Veri az ördög a feleségét, Szent Péter görgeti a hordóit, horkol az Úristen.
Az utolsó lépteinknél szinte már érzem az ázott fém illatát. A villám szereti az ilyen különleges, titkos helyeket. Futnak a lépteink, a por megkeményedik az udvaron, belepréselődik a földbe, de én nem félek, mert ott van velem a nagymamám, akivel mindjárt marokkózni fogunk vagy Ki nevet a végént játszunk. Én többet nevetek a végén, mint ő, direkt nem veszi észre, hogy csalok és többet lépek.
Csupa por a kék linóleumpadló, és a nagymama azt mondja, hagyjam már, elveszett a csat, tán soha nem is volt, közben lassan felemelkedik, kilencvenkét éves, le tud guggolni, onnan pedig felállni. Recseg a térde, de ki bánja? Kiszolgálta egy életen át, most meg már mindegy. Felemelkedik, de én még benézek, hátha tudok maradni még itt, kint az időn vagy benne, nem tudom, melyik a pontosabb, mintha libikókáznék a semmi felett.
De érzem, húz már vissza az itt és most gravitációja. Mégis van idő, nem lehet megúszni a jelent, az emlékek kicsi kenyérdarabok, piros pirulák, kupakok, de hol a csat? Felnézek rá, öreg az arca, riadtság villan a tekintetében. Még egyszer alámerülök, és azt mondom, biztos megvan valahol.
Nem tudom mi a szappan trükkje, hogy olyan színesek azok a buborékok. Legtöbb bennük a zöld meg a kék, de néha bekúszik a piros is, apró patakként kezdődnek, majd folyó, végül áradás lesz belőlük. Elmosnak mindent, körbenyalják az egész buborékot. Némelyik akkora, akár egy labda, a mintázat meg földgömb, pedig vékony szívószállal fújja. Az a titka, hogy lassan és egyenletesen csináljuk. Oda kell figyelni, törődni kell vele. Ezzel a semmi pillanattal.
Egyre sebesebben szállnak. Fel a gyárudvar kéménye felé, talán meg sem állnak a sötét felhőkig. Nincs a levegőnek súlya, csak ereje, ilyenkor minden olyan szépen repül. Nemcsak a buborékok, hanem a falevelek is. Fenyegetően, de könnyedén. Pár perc és felborul majd a bicikli, leesik a cserép a háztetőről, és minden nyikorogni kezd a padláson.
Nincs meg a hajcsat, oda se neki, nagymama megoldja befőttesgumival. Kis dolgokra nem adunk. Egyedül ül az otthon folyosóján, morzsolja a kezét, a csempe színe olyan, mint az ecetbe áztatott cékláé. A lámpák fénye tompa, a búra alatt sok bogár küszködik. Aztán megjelenik egy fehér köpenyes, de ettől nem kell tartani, kedves, talán falubeli. Még az is lehet, hogy ismerte az Imrét, a fiát.
– Valaki ellopta a Frontint, anélkül nem tudok aludni – mondja nagyanyám és mosolyog az arca. – Próbálja meg anélkül Erzsike néni – feleli a másik –, este tíz is elmúlt már. – Jó – nagyanyám biccent, és felemelkedik a székről. Szólna még valamit, de lassú a nyelve, a másik gyorsabb, elsiet. Jó éjszakát aranyom! – valószínűleg ezt akarta volna. Régi világból való, így szokta meg. Szétnéz.
Nem szabad szomorúnak lenni, nem szabad szomorúnak lenni, nem szabad szomorúnak lenni, akkor se, ha belepusztulunk. Marokkóban sem lehet csalni, ott mindig ő nyer, nyolcvanévesen se remeg a keze, az enyém harminc fölött már bizonytalan. Nem az a baj, hogy nagyanyám ül a folyosón, és nem is az, hogy a kezeit morzsolja. Nem az a baj, hogy az ápolónő elsiet, hanem az, hogy szétnéz és én nem vagyok ott.
Nem tudom, hogy mennek a dolgok, igazából csak nagyon keveset értek, de aznap, amikor meghalt, meglett a csat is. Belenyúltam a zsebembe, és egyszer csak ott volt. A villamoson álltam és valamit kerestem, vagy csak úgy spontán tettem a farmerembe a kezem, nem emlékszem már. Akkor még nem is tudtam, hogy meghalt. Most akkor a „nincs” vagy a „van” az örökké?
