A mondatot nem fejezte be. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy Derzsiné nem csak történelemtanár, ő az igazgató, és ebből most baj lesz. Némán ültünk, és vártuk, mi fog történni. Derzsiné kinézett az ablakon, és csak annyit mondott, tényleg esik. Aztán becsukta a naplót, felállt, gyerekek, ez az én karácsonyi ajándékom, mondta, kaptok tőlem tizenöt percet ajándékba, hamarabb hazamehettek.

Csoda volt ez, igazi csoda, a váratlan hóesés, és a Mócsing megtorlás nélkül hagyott beszólása, mindannyian éreztük, ez már a karácsony szelleme.

Két perccel később az utcán voltunk, és a gyorsan olvadó havat sárral összegyúrva, szürke hógolyókkal dobáltuk egymást. Hamar leizzadtam, amikor levettem a sapkát, a fejem úgy gőzölt, mint disznótorban a toroskáposzta. Elindultam hazafelé.

Félúton, a zöldséges előtt vettem észre, hogy valaki követ. A bátyám jött mögöttem, hangtalanul lopakodott, mire hátranéztem, már késő volt. Rám ugrott, letepert, az arcomat belenyomta a mocskos hóba. Most legyen nagy pofád, hugyos, sziszegte, ha még egyszer miattad megvernek, akkor minden pofonért kettőt kapsz, hugyos, ismételte, aztán felállt, és ott hagyott a lucskos hóban.

A fekete sár lassan olvadt bele a nadrágomba és a kabátomba, mire hazaértem, csurom víz voltam. Apám a teraszon állt, cigizett, végignézett rajtam, menjél be, megyek én is, mondta, csak elszívom.

Váratlanul ért a pofon, nekiestem az előszobafalnak. Próbáltam feltápászkodni, és azt kívántam, bárcsak előre tekerhetném az időt tíz perccel, mint egy videókazettát. Nem akartam sírni, visszatartottam, ha egyedül leszek, majd akkor. Felálltam, lehajtottam a fejem, a tarkómra adott még két nyaklevest, aztán bezárt a szobámba, hogy gondolkodjak, miért vert meg.

Két héttel ezelőtt, amikor cigiztünk a bátyámmal, és lebuktunk, nem úsztam meg ilyen olcsón. Akkor apám nagyon megvert mindkettőnket. Persze, nem én cigiztem, a bátyám kényszerített, szívj bele, mert ha te is csinálod, mondta, akkor nem köpsz be.

Beköptem és kikaptam, annyira, hogy összepisiltem magam. Azóta szólít hugyosnak.

Ültem a szobámban, és azon járt az agyam, mitől szaródott így el ez a nap, hova tűnt karácsony szelleme? Aztán apám bejött, leült mellém az ágyra, megnézte a piros kéznyomot az arcomon, és megkérdezte, hogy akarok-e valamit mondani?

Bocsánatot kérek, feleltem, amiért nem vigyáztam a ruhámra.

Apám azt mondta, ez kevés, mert a bátyád már elmondta, hogy látott hazafelé jövet, a hóban fetrengtél, és versenyeztél az osztálytársaddal, ki lesz koszosabb. Szóval a szándékos rongálásért kérj bocsánatot. És értsd már meg, mondta, hogy egyedül pokoli nehéz két fiút nevelni, mert amióta anyátok elköltözött, azóta csak rólatok szól az életem. És hidd el, csak azért verlek, mert nem értesz a szép szóból.

Mire a monológja végére ért, összeállt a kép, tudtam, hogy ki lopta el a szellemet.

Este megnéztük a Columbo rózsabimbós epizódját, aztán lefeküdtünk aludni. Egy órán át feküdtem nyitott szemmel, biztos akartam lenni abban, hogy már mindenki elaludt. Lábujjhegyen, nesztelenül lopakodtam át a bátyám szobájába. Egyenletesen szuszogott, nyugodt álma volt. Letoltam a pizsamámat, lábujjhegyre álltam, és a takarójára pisiltem. Aztán visszamentem a szobámba, és bebújtam a paplan alá. Ki a hugyos? Mosolyogva aludtam el. Újra megvolt karácsony szelleme. Esett a hó, és elkezdődött a téli szünet.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot