Kicsit drága, még drágább, de mit lehet tenni... Avagy a csípőprotézishez vezető út hialuroninjekciókkal van kikövezve.

Állt a szoba-konyhás lakás egyetlen ablakánál, és ahogy szokott, lenézett a Vajda Péter utcára és a szemben nyíló Villám utcára. Már nem szabadna itt állnia, el kellett volna hagynia a lakást. De nem tudott elindulni, mert nem akart bömbölve végigvonulni a négy emeleten, ahogy a húgai tették.

…nem túl egyszerű dolog.
Elmosogatni azt a temérdek szennyes edényt, ami a vendégektől maradt. Mert ünnep ide, ünnep oda, mégiscsak lecseng, megfakul előbb-utóbb.

Ha valahol, hát az eszkimók között megbizonyosodhatunk arról, hogy a jég hátán is meg lehet élni. Nemcsak a hátán, a lábán, a karján, de még a kisujján is, hiszen ott (eszkimóföldön) majd mindent jégkéreg borít. Ahová nem jut jég, kerül hó. Nincs kegyelem.

Ha advent ideje jön, szinte elkerülhetetlen, hogy szó essék a várakozásról, maga a latin eredetű kifejezés: „adventus Domini” is azt jelenti: az Úr érkezése, az Úr eljövetele. A megváltó érkezésére várni szent várakozást jelent, felkészülést az ünnepi eseményre: csodálatos és ünnepi. Engem azonban az utóbbi időben a céltalan és spontán várakozások kezdtek el érdekelni.

Ha aznap nem lett volna akciós a csirkefarhát, Gábor sohasem pillantja meg a világ legszebb nőjét. De a csirkefarhát miatt kitérőt kellett tennie, lekéste a nyolcvannyolcast. A megállóban álldogált, amikor egy busz oldalán, a rápingált SZÉPSÉG felirat mögött meglátta Zsuzsát.

Égetően perzselt a Nap. A kopár kősivatag felett pajkosan játszadozó parányi szellőcske a távolban finoman rezgő hegyek felől fújta a homokszemeket. Éppen csak annyit, hogy elfedje a nyílegyenesen tartó lábnyomot. Kő- és sziklarengeteg mindenfelé, amerre csak a szem ellát, felhőnek vagy életnek semmi nyoma.

Megnyitja az Instagramot. Konyhák fotóit dobja elé az algoritmus. Hideg fényben úszó terek, hibátlan rend, tökéletesen elhelyezett tárgyak. Éppúgy, ahogy ő tervezte néhány hónappal ezelőtt. Csak gondolnia kellett rá, megnyitott pár oldalt, és akár a palackból kiszabadított dzsinn, az algoritmus azonnal teljesítette kívánságait.

Megmondani nékik az igazat, ez volna a legkényelmesebb. Azt, hogy nincs. Hogy nem. Hogy odafönt, Bécsben, a félhomályos, topolyaborítású dolgozószobákban már minden eldőlt. Nem lehet jövője a magyarnak. Bármerre lépjen, bármibe fogjon: szégyenüljön meg, bevégezetlen maradjon az egész úgy, ahogy van.

Hogy fér el egy egész gyermek- és fiatalkor ebben a csíkos, ütött-kopott bevásárlószatyorban? Nézem az ajtórésben megbúvó, elkoszlott fülű jószágot: minden háztartásban van ilyen; csíkos tatyó, amiben szatyrokat tartunk, amelyekben újabb szatyrok bújnak meg. S azokban is újabbak, nagy ég, kész teremtéstörténet.

Ilyenkor szüret idején itt, a hegyen nagyon közel kerül hozzánk az élet. Az élet fürttermő teljessége. Még manapság is, amikor szinte már az összes munkafolyamatot gépesítettük a szőlőkben.

Mielőtt belefognánk, el kell mondani, hogy a kezdet kezdetén volt egy nagy Állami Gazdaság. A Nagy Fordulat után ez a hatalmas vállalat a privatizáció révén sok kisebb egységre bomlott és...

Szép időben mindig a teraszon reggeliztek. Anna megvajazta a félbevágott zsömlét, Péter teát töltött. Anna a zsömle tetejét átcsúsztatta Péter tányérjába, az alját a magáéba. Akaratlan mozdulat, mint annyi más, ami szavak nélkül keretezte az életüket.

Sokáig a tájékára sem mert vetődni. Úgy gondolta: figyelik. Tekintetek, melyek kezdet kezdetétől kipécézték maguknak. Nem tőlük, nem közülük való.
Nyilván: ezt semmivel nem bírta igazolni.

Valamivel korábban Béla bátyám szabadlábra került, s idegrendszere éppen nem a legacélosabb lévén, hazazavarta a Józsefvárosba proletárpatronáltjait, apósát és anyósát. Előzőleg a szegedi Csillag börtönben ült, nem hosszú időt, mindössze egy évet, ami semmiség Rákosi Mátyás életfogytiglanjához képest.

Milyen értelemben mondható, hogy a szem előtt éppen elterülő táj nem kívülről illeszkedik, nem szintetikusan van hozzátéve az idő és a múlt többi pillanatához, hanem hogy az idő ténylegesen mögötte van egyetlen egyidejűségben. A múlt pillanatai benne vannak a tájban, és a jelenbeli táj és a múlt nem egymás mellé illesztve követik egymást az időben. (Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan)

Mentem a szupermarketbe, mert ott minden van, egy helyen, milyen praktikus! Ez önmagában nem egy nagy hír, mindenki ezt csinálja, és pont ezért. Megérkeztem, és haladtam a célom felé, vagyis bóklásztam, forgattam a fejem a fékevesztett árubőségben, sőt, odáig fajultam, hogy megpróbáljak felfedezni és elcsípni egy helyi dolgozót, kérdezősködni, mert persze megint mindent átpakoltak.

Egy hete esett az eső. Egyfolytában, nemcsak úgy ímmel-ámmal, ez vízözön – gondoltam megint. A fontos dolgokat sosem jegyzem meg, összefolynak, bezzeg azt igen, hogy szeptember hatodikán szerettem bele.

„Titok az erekcióhoz 90 felett”. Ezt olvasom ma azon a zenei csatornán, amin a múltkor a „Tudod, hogy mikor jön el a halál?” címmel jelentek meg jó tanácsok az elkerülhetetlen vég felismerésével kapcsolatban.

Fiume, Fiume! Ami még mindig a Trianon előtti világot jelenti, a Kaiser und König boldog békeidejét a magyarnak... Hiába szálltak el az évek, hiába nyírt meg a történelem, vissza-visszajárunk. Pedig az „Adriánk” már csak emlék.

Mutogatom a családi képeket, előveszi az övéit. Dédunokák, a kislány nyolcéves, az öccse hat. Az én kis hajas babáim – mondja Marica, és szemébe visszaköltözik a gyerekkoromból ismert fény. Beszélni nem tud velük, mert egy szót sem értenek magyarul.

Azt a szirupos hülyeséget, hogy az embernek csak egy anyja van, én duplán is megcáfolhatom: először, amikor megkaptam anyát, aki volt, és másodszor, amikor elveszítettem, aki lett.