Wolf Messing hideg és tartózkodó. Képtelen volt gazsulálni. Berija elvtárs úgy tett, mintha nem venné észre, pedig nagyon is látta.
Belekarolt. Bevezette az épületbe. Hosszú folyosóra értek, amelyet középtájt rács választott ketté. A belügyis katonák mindenütt szoborrá merevedtek, amikor meglátták rettegett főnöküket.

A fülke, aki valaha a szavakat itta, most némán áll, üvegszeme bepárásodva, mint egy elfelejtett öregemberé. Még mindig várja a tárcsahangot, még mindig hisz benne, hogy egyszer újra megszólal majd valaki a múltból.

Mikor már nem hetykélkedhet azzal, hogy neki a háziorvos csak azért kell, hogy felküldje a felhőbe a receptet, mert előbb-utóbb valamely nevezetes betegség kárvallottja lesz, akkor becsönget az ember a körzeti rendelőbe. Teheti, mert egy évig tartó tatarozás után kinyitott végre.

Nyitott. Így mondják. Mint a kapuk, amiken döngetni értelmetlen, vagy mint az olyan emberek, akiket sértő lenne túl szabadosnak bélyegezni. És aznap tényleg jöhetett bárki. 

Mire ez a kézirat elkészült, jött a hír, hogy S. József kárpátaljai magyar férfi az ukrán katonai toborzók áldozata lett. Vasdorongokkal verték meg, nem sokra rá belehalt a sérüléseibe.

Emlékszem, azon a télen nem esett hó. Száraz december volt, a tévében is bemondták, hogy nem lesz fehér karácsonyunk.
Az utolsó tanítási nap hatodik órájában szorzásokkal szenvedtünk, és már csak tizenöt perc volt hátra a téli szünetig, amikor Mócsing elordította magát a hátsó padban, hogy esik a hó, fosik a ló…

Klári hívott, hogy még egy utolsó borotválást akar a Géza. – Nem lesz több – suttogta. Egy órával később beléptem a barokk múzeumra emlékeztető lakásba, és az égig érő dolgozószobát uraló rusztikus heverőn fekvő alakra néztem. 

Soha életemben nem akartam bokszolni. Az iskolában a kézilabda meg a magasugrás ment jól, a tornatanár, a kövér Lovik – Döbröginek hívtuk – rendszerint beválogatott, egy-egy jól sikerült passz vagy pláne gól után reszelős, el-elakadó hangján enyhén dadogva beordítortta, „h-h-ha tu-tudatosan csi-csináltad, akkor na-na-nagyon sz-sz-szép volt!”.

Az írók pogácsát esznek. A pogácsát akkor eszik meg, amikor rajzanak. A természettudósok azt a jelenséget, amikor az írók színes tollaik termékét, a vonzó, tarka fedelű, még illatos kötetet kibocsátják, „könyvbemutatónak” nevezik.

– Nagymama! Te szoktad nézni a háborút?
– A háborút? Melyiket, kisfiam?
– Ezt a mostanit, amit folyton látni a tévében.

Három hely dolgában hamar dűlőre jutottak. Veszprém ugye a fejedelemasszony rezidenciája. Most még Sarolt lakja, de ha Isten is úgy akarja, nemsokára Gizella. Ezt merészelte megtámadni ez a gonoszsággal teljes ördög, itt győzték le, itt vették a fejét és négyelték fel.

A minapjában szőlőhegyi pincémben találtam egy nagyon régi mirabellaszilva-kompótot. Valahogy bekerült a palackok mögé, és ott bujkált mostanáig. Ahogy elővadászom, közben hallom a rádióban, hogy egy sunyi politikus már megint apokalipszissel kelti a félelmet.

Valamelyik reggel nem jutott eszembe egyetlen épkézláb gondolat sem, szóval csak úgy néztem ki a fejemből, na. Gondoltam, benyomok valami zenét a youtube-ról, és a legutóbb hallgatott Paganini hegedűversenyre kattintottam. Azonnal bejött valami sz.r lábbetét reklám.

Az öreg Tulipán régi tartozéka volt a bodegának, nyitástól zárásig fehérülő ujjbeggyel szorongatta a fröccsös poharát.

Itt, a napfénnyel áldott tokaji hegyen, a Tehéntánc dűlő és a Szerelmi dűlő között, a szőlőm fölött magasodó Királykilátóból messzire ellát a szem és még messzebbre a lélek, ami Isten parányi szigetecskéje, kicsiny metafizikai tartomány, ám mégis elfér benne emberlétünk bármilyen nagy látomása.

Ott maradunk egy éjszakára. Ennyi volt a parancs. A feladat nem túl bonyolult. Senkit nem engedni a közelbe.

Olvasom a minap, hogy bombariadóval fenyegetőzött egy tizenhat éves lány, két budapesti gyermekotthonban okozott pánikot. A leányzó szintén gyermekotthonban élt, elkérte a barátnője telefonját, és azon keresztül közölte, amit szerinte okvetlen kellett. Hogy miért?

„Nem úr, aki nem pazall” – vigasztalta magát Zsoldos Francsi, aki nem szívesen kért kölcsön, de most gyorsan kellett döntenie, hogy övé legyen Neszebár, a derbynyerő sötét pej. Elegánsan leszámolta hát a temérdeket Richárd úr kezébe.

Gyerekkoromban, a szocializmus éveiben, ha bármi hivatalos papírt ki kellett tölteni, mindig szerepelt benne két kérdés. Az első: „Apja foglalkozása 1945 előtt”. Erre büszkén írtuk be, hogy: „önálló kertész”. Ugyanez volt a felelet az „Apja foglalkozása 1945 után”-ra is. De csak 1950-ig.

Ott ült a házfal mellett, lobogó hajjal, mint egy indián. Olajbarna arc, résnyire nyitott sötét szemek, enyhén húsos ajak, fehér fogazat. Az öltözéke ugyanakkor inkább egy kopott westernhősre emlékeztetett.