Az elesettek szolgálatát bátran vállaló lazarista szerzetes, Köhler Ferenc a zsidóüldözés hónapjaiban ezreket mentett meg a biztos haláltól. A nyilasok az életére törtek, a kommunizmus elől rendje külföldre menekítette. Alakját a családi emlékezet nyomán testvérének unokája eleveníti fel.

A szónak ereje van. A nyelv közösséget teremt és megtart. Önmagából kifordult nyelvünkben egy szétesett ország lelkiállapota sajog. Az Isten szava teremtő erő, megítéli a szív gondolatait, átalakít, szabadulást hoz.

Mária szavai bennünket is figyelmeztetnek, miként a szolgákat a kánai menyegzőn: amit mond, azt tegyétek. Jézus nem kíván semmi rendkívülit, csak azt, amire képesek vagyunk. Az ő szavára átlényegül a világ, de szükség van a mi közreműködésünkre is.

Az Isten szeretett Fia a vétkesek sorába beállva, az alámerítkezés bűnbánati szertartását vállalva életünk megváltoztatására hív. Benne megtapasztalják az életük terheit cipelő emberek: velünk az Isten, aki meggyógyítja a beteg világot.

Ha nem hagyunk helyet Istennek, magunkat űzzük ki az általa rendezett világból. Az emberi béke-törekvések csődöt mondanak. A fegyverkezési verseny ma a világ legjobb üzlete. Valódi béke akkor lesz, ha hajlandók vagyunk magunk megváltozni, a Krisztus által adott mérték szerint.

Az idei év legjelentősebb kulturális-spirituális eseménye, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jó alkalom volt arra, hogy felidézzük Eugenio Pacelli bíboros, pápai követ 1938-as látogatását a magyar fővárosban, amelynek egyik fontos, de kevéssé köztudott mozzanata volt, amikor lerótta tiszteletét a magyar Szent Korona előtt.

Ferenc pápa örömmel idézte fel csíksomlyói találkozását magyar zarándokok százezreivel, s Budapesten is meghatottan fogadta a hívek felé áradó szeretetét. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tapasztalatainak összegzésére kértük Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érseket.

A Föld túloldalán épült, a muzulmán tengeri rablók ellen védelmet nyújtó erődtemplomok, a bennszülöttek élére álló spanyol missziós papok történetét eleveníti föl a Fülöp-szigeteken élő magyar verbita misszióstestvér.

Magyar templomok, kegyhelyek, kápolnák, ereklyék, zarándokházak, misszionáriusok, papok, tudósok: mivel gazdagította a magyarság a világot, az egyetemes egyházat? Ezt mutatja be a Külgazdasági és Külügyminisztérium kölcsönözhető tablókiállítása.

Mária hosszú útra kelt, hogy megossza az új élet fogantatásának örömét rokonával, Erzsébettel. Vajon mi észrevesszük-e életünkben a találkozások, a látogatások örömét? Saját terheinket cipelve tudunk-e örömhírt mondani egymásnak?

Az 1956. november-decemberi tragikus napokra emlékezve, a csöndes ellenállás hősei, a sortüzek áldozatai előtt fejet hajtva idézzük a szenvedő magyar nép mellett az első pillanattól, fenntartás nélkül kiálló XII. Pius pápa alakját.

A Jordánhoz tóduló, izgatott várakozásban égő tömeg a kérdéseire egyszerű választ kap: szolidaritás, becsület, tisztesség. Béketeremtés, az élet vállalása, a gyermekek nevelése, a betegek gyógyítása, a szomorkodók megvigasztalása, az elesettek szolgálata.

Amikor az emberiség kiszolgáltatottabb a Mammon hatalmának, mint valaha, az Úr ma is fölragyog a sötétségben mindazoknak, akik várják őt. Az ég és a föld, Isten és az ember találkozik, megkeményedett szívünket kitárjuk, hogy megújuljunk gondolkodásunk szellemében.

A hazánk kultúrtörténetében meghatározó szerepet játszó jezsuita rend öt évszázadának nagy egyéniségeit és jellegzetes intézményeit ismerhetjük meg dióhéjban a terjedelmes kézikönyvből – Pázmány Pétertől A Szív újságot alapító Bíró Ferencig, a nemesi akadémiáktól a legényegyletekig.

Nyolcvanadik születésnapján köszöntjük Korzenszky Richárdot, a Tihanyi Bencés Apátságot újraszervező és lelki-kulturális központtá fejlesztő prior emeritust, az egyházi oktatás újraindítását a kilencvenes években irányító tanárt, a figyelmes lelkipásztort és az Országút rendszeres szerzőjét. 

Ünnepnapjaink, régi szép adventi szokásaink vásárivá üresednek. Eszközeink tökéletesednek, a célok azonban egyre homályosabbak. Amikor a céltalan rohanásban elmagányosodva magunkba zárkózunk, jusson eszünkbe: Jézus ma is szállást keres, befogadást a szívünkbe.

Jézus országának mindenki polgára lehet, aki örömhírét elfogadja, törekszik az igazságra, a békére és az örömre. Abban a világban, amely a hatalom birtoklását tartja fontosnak, mindnyájan hozzájárulhatunk, hogy őszintébbek, igazabbak legyenek az emberek.

Őszidőben, s életünk alkonyán fogékonyabbá válunk az elmúlás gondolatára. Semmilyen emberi alkotás nem örök, mégis vágyakozunk arra, hogy ne pusztuljon el minden. Jézus el nem múló igéi az önfeláldozás útján vezetnek az örökké tartó életre.

Közvéleményünk vajmi keveset hallott a II. vatikáni zsinatról, és szinte semmit sem tudhat annak egyik mozzanatáról, amit „katakombaszövetség”-nek szoktak nevezni. Miért különültek el egy katakombába a „szegény egyház” püspöki csoport tagjai, s mi volt a céljuk ezzel a szövetséggel?

Az előnyös látszat kedvéért hajlamosak vagyunk becsapni akár önmagunkat is. Az álságos szerepjátszás, a képmutatás megmérgezi kapcsolatainkat, tönkreteheti közösségeinket. Hazugságra építeni életet, családot, társadalmat nem lehet.

Emlékezetes Requiem-előadás indít a halál európai kultúrájának újragondolására egy haláltól idegenkedő, élvezetközpontú korban, járvány idején. A Dies irae apokaliptikus strófáiból is rendre előbukkan a jobb lator tenger vétkét egyetlen könyörgő szóra eltörlő megfeszített Üdvözítő szelíd arca.

Halottak napja táján keményebben érint meg saját mulandóságunk ténye. Jézus azt akarja, hogy embertársunkat úgy szeressük, mint önmagunkat. Az ő rendelései szerinti élet az egyetlen mód, ami az elveszett Paradicsom után sóvárgó ember számára megnyugvást jelenthet.

Az élet zűrzavara néha elvakít. Hagyjuk, hogy elvakítsák szemünket látszatigazságokkal, hogy elveszítsük a megkülönböztetés képességét. Van-e bátorságunk a jerikói vak Bartimeussal kiáltani: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Van-e bátorságunk segítséget kérni?