A direktor úr nem zárkózott el az irodájában, a tízpercekben mindig a diákok között sétált, sokukhoz volt pár szellemes szava, kérdése.
„A tanári kar összetétele persze színes és változatos – írta Brisits Frigyes. – Különböző egyéniségekből, szellemi képességekből, szemléletből állott. De mégis egységbe harmonizálódott, amelynek mását ritkán találni a szerzetes tanárok érzékeny összetételének sokszor bonyolult együttesében. Ebben a tanári karban minden különbözőség ellenére mindenki meg tudta őrizni a maga egyéniségét. Így alakult ki a Szent Imre Gimnázium tanári karában az a személyi sokrétűség, amellyel minden tagja egyszerre volt tanár és más is: pap, szerzetes, tudós, művész, író, jó barát, a diákpasztoráció fáradhatatlan mindenese.”
Nem sértődött meg, amikor egyik beszédét is kifigurázták a farsangi műsorban. „Ez a nyolcszáz éves ciszterci reverenda”, és közben rángatta fehér-fekete jelmezét a diákszereplő, mintha a reverenda volna nyolcszáz éves. Az igazgató úr értette a diáktréfát, ott nevetett az első sorban.
Engem főigazgató úrnak titulált, mert édesapám kollégája volt, ráadásul egy Karinthy-jelenetben, amelyben Wasserkopf visszakérte az iskolapénzt, én alakítottam az igazgatót. Amikor egyetemistaként a Széchényi Könyvtár folyosóján egy tárlót tanulmányozott, és mögé lépve, halkan köszöntöttem: Laudetur Jesus Christus!, felém fordult: – Főigazgató úr, hát megismer?
1948. május 15-én hangzott el egy mondat a budai ciszterci gimnázium udvarán, az abban az időben még ott álló Clairvaux-i Szent Bernát-szobor előtt az akkor ötvennyolc esztendős Brisits Frigyes igazgató beszédében: „Itt állunk, mi itt várunk, mi itt maradunk!” Mi, diákok akkor még csak éreztük, hogy küszöbön az államosítás, ami azután júniusban be is következett.
Brisits Frigyes (keresztneve Ervin) 1890. március 4-én Máza községben született Tolna vármegyében, ahol édesapja állomásfőnök volt. A községet később Baranya vármegyéhez csatolták. A közeli Pécsett a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában érettségizett, a Bernardinum rendi tanulmányi ház növendékeként tanult teológiát, és a budapesti egyetemen szerzett – többek között legkedvesebb professzora, Riedl Frigyes hallgatójaként – középiskolai tanári oklevelet, majd doktori címet. 1913-ban szentelték pappá, 1914-től a budai Szent Imre Gimnázium tanára, 1939-től az igazgatója lett.
Felejthetetlen élményem marad diákkorom egyik éjszakai szentségimádásán hallott tartalmas elmélkedése, éppúgy, mint az iskolai bált befejező, rokokó bájjal elhangzó zárószavai is. Számtalan cikke, tanulmánya látott napvilágot. Vörösmarty-kutatása, egész irodalomtörténeti munkássága elismeréséül 1934-ben
a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, de a kommunista diktatúra 1949-ben tagságától megfosztotta,
jóllehet majd húsz megjelent könyve közül kiemelkednek Vörösmarty-kutatásait tartalmazó munkái.
Egyik megaláztatásának is tanúja voltam. Aranymiséjét a ciszterci templomban 1963. július 13-án sok egykori diákja készült vele együtt megünnepelni, de az Állami Egyházügyi Hivatal megtiltotta, hogy az ünnepi homília elhangozzék. Csak beszéd nélkül, az egyik mellékoltárnál mutathatta be a szentmisét, ugyanis még a templomon belül is a politikai rendőrség uralkodott! Utána azonban tanítványai ünnepi vacsorára hívták meg a Gellért Szállodába.
Rendjének szétszóratása után testvéréhez költözött Vácra. Tudományos munkásságát folytatta, 1957-ben elnyerte az irodalomtudományok doktora tudományos fokozatot. Vörösmarty Mihály levelezését két kötetben 1965-ben jelentette meg.
A Dallasba került Egres Odó ciszterci (1918–1979) írta róla halálakor: „Az ünnepi ruhás szó embere volt: amit leírt vagy orgonás hangján kimondott, az »hivatalos ruhában« irodalom lett, és megállja a helyét a legelőkelőbb stiliszták kórusában. Minden beszéde, akár a templomban, akár a tanári katedráról hangzott el, mindig irodalmi és egyúttal társadalmi esemény volt. Egész élete rendkívül gazdag áradású ihlet a szó szolgálatában, és ezt az ihletet mindig ünnepi áhítattal fogadta, »kiváltságos lelkiállapotnak« tartotta.”
1969. december 7-én hunyt el. A váci temetőben nyugszik. Igaza volt: a szeretet pedagógiájával velünk maradt.
