Pilátus felteszi a kérdést: Valóban király vagy?
Jézus válasza egyértelmű: igen, az vagyok. De hozzáfűzi azonnal: Az én országom azonban nem ebből a világból való.
Jézus tanítványai másként értik, pontosabban: nem értik Jézus üzenetét. Amikor felszólítja az embereket, hogy meg kell változtatni az életüket, akkor a megokolás: mert elközelgett az Isten országa.
Ország király nélkül, király ország nélkül számukra elképzelhetetlen. S elképzelhetetlenek azok a távlatok, amelyeket Jézus nyit meg a számukra. Nem értik a példázatokat, amelyekkel Jézus a mennyek országát próbálja érthetővé tenni.
Nem értik azt az életközösséget, amelyet a menyegző képe jelent, az ünnepi lakoma, amelyre mindenki meghívást kap.
Jézus hatalmát megtapasztalják. Kicsoda ez, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki? – kérdezik a vihar lecsendesítése után. Lelkesednek érte: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.” (Mk 7,37)
Amikor pedig a hosszú, fárasztó nap végén a tanítványok azt kérik tőle, bocsássa el a tömeget, hadd menjenek és vegyenek maguknak élelmet, ő maga táplálja őket a kenyérszaporítás csodájával. Ekkor a nép lelkesen királlyá akarja tenni. Aki így tud törődni a testi jóléttel, az legyen a király! De ő eltűnik előlük. (Jn 6,15)
Jézusnak hatalma van. Megtapasztalják, hogy ő valamiképpen
ura az életnek és úr a halál fölött.
A negyednapja sírban fekvő Lázárnak mondja: Lázár, jöjj ki! És a halott újra él. (Jn 11,43)
A napkeleti bölcsek látogatásáról szóló szentírási részlet is jelzi, hogy a távolról érkezők a zsidók újszülött királyát keresik. Már születésekor félelem fogja el Heródest, mert azt gondolja, valaki az ő trónjára tart igényt. Pedig egészen más ez a hatalom, mint amivel ennek a világnak az urai rendelkeznek.
Tehát király vagy te? – kérdi Pilátus Jézust, miután Jézus küldetését mintegy bevégezve bevonul Jeruzsálembe. Pálmaágakat lengetve, énekelve köszöntik, úgy, ahogy egy királynak kijár.
De Jézus királysága, Jézus uralma mégis idegen az emberek számára. Az ujjongás gyűlöletbe csap át. És felháborodnak, amikor a keresztfára Pilátus azt íratja föl, hogy „Jézus, a zsidók királya”. (Mt 27,37)
Szent Benedek a Regulában figyelmezteti szerzeteseit: Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy!
Egy idő óta ismét szinte divat lett a zászló. A legkülönfélébb cégek reklámjai lobognak zászlókon, szinte ráerőltetik magukat az emberekre, a tekintetet is alig lehet levenni róluk. A nemzeti zászló már kevésbé divat: ez már vállalást és színvallást jelent. Vannak, akiket zavar: letépik, ellopják.
A királyi zászló, a Keresztfa titka ugyancsak zavaró ebben az összezavarodott, labirintussá vált világban.
Vannak ugyan, akik eltűrik, de kevesen vannak, akik igazán vállalják. Jézus akkor mondta királynak magát, amikor keresztre ítélik. S nem szabad elfelejtenünk: aki Krisztusnak, az igazi Királynak akar harcosa lenni, annak minden nap föl kell vennie a keresztjét és úgy kell követnie az Urat.
A legősibb hitvallás: „Jézus Krisztus az Úr!” (Fil 2,11) De beengedem-e őt az életembe? Szólamok, feliratok és jelszavak helyett képes vagyok-e arra, hogy képviseljem az ő országát itt, ebben a világban. Azt az országot, amely nem ebből a világból való?
Krisztus Király ünnepén nem lehet hallgatni a köz ügyeiről. Az ő országa megkezdődött már ebben a világban, az igazságosság, a béke és az öröm országa (Róm. 14,17) – de mennyi mindent kell még tenni, hogy érezhetővé váljék közöttünk, a legegyszerűbb emberek között is az igazságosság, a béke és az öröm.
Polisz: város, politika: a köz ügyei. Mennyire hiányoznak azok az emberek a közéletből (a politikából), akik valóban krisztusi módon, az ő katonájaként, hitet téve az ő igazsága mellett, tudnának
szolgálni embert, családot, közösséget, népet, nemzetet, országot!
Ugyanakkor mennyire hiányoznak azok az emberek a társadalomból, akik képesek arra, hogy észrevegyék, ha valami igazán a köz érdekében történt. S mennyien vannak, akik hagyják, hogy félrevezessék őket régi-új szólamokkal, ígéretekkel!
A szülők számára egyre élesebben fogalmazódik meg a kérdés: mire neveljük a gyermekeket? Életrevalónak kell nevelni őket, harsogja számtalan csatornán az e világi ország, különben nem fognak érvényesülni.
Annak az embernek van presztízse, aki életrevalóságát minél előbb forintosítani képes, nem számít, milyen áron. Nem számít az igazságosság, nem számít a béke,
nem számít a tiszta, nyugodt öröm.
„Gyümölcseikről ismeritek meg őket!” (Mt 7,16) – mondja Jézus. És mindenkit arra rendelt, hogy maradandó termést, gyümölcsöt hozzunk! Még akkor is, ha a közvélemény másként gondolkodik. Még akkor is, ha könnyebb beállni más zászló alá, mint a Krisztusé. Jézus nem alapított pártot, nem gyűjtött magának semmit, nem kereste a maga dicsőségét, nem vezetett félre senkit – világosan és őszintén kijelölte az utat mindenki számára: „vegye föl keresztjét és kövessen engem”. (Mt 10,38)
Az ő követése pedig a másik ember emberségének feltétlen tiszteletét jelenti – ő mindenkiért odaadta az életét. Az ember igazi tiszteletéről van szó, aki,
ha bűnös, a bűnét Jézus elítéli, őt magát pedig fölemeli, felszabadítja: „Menj, de többé ne vétkezzél!”
(Jn 8,11) S Jézus követése jelenti a közösségvállalást, a felelősségvállalást, a szolidaritást minden emberrel, a társadalom peremére szorultakkal is. S a világot megváltoztatni igenis lehetséges, ha őrá emlékezve tesszük, amit cselekednünk parancsolt.
Készek vagyunk-e arra, hogy Krisztusnak, az igazi Királynak szolgáljunk? Nem kivonulva a társadalomból, hanem igaz emberekként, ott élve az emberek között. Igent mondva az életre, és Krisztus világosságát sugározva mindenki felé. Szolgálatot vállalva, nem bezárkózva önmagunkba, hanem ha kell, közfeladatot is vállalva, tisztán, önzetlenül, másokért.
