Mindenkinek szól az evangéliumi üzenet, a krisztusi tanítás, a meghívás. Az Ő menyegzője igazi közösséget formál, ahol megszűnik a különbség ember és ember között. Kérdés, elfogadjuk-e a mennyei Királyt az élet Urának, vagy úgy gondoljuk, nélküle is tudunk élni.

Nemcsak kortársainak s a zsidó nép vezetőinek Isten Országa örömhírével való konok szembeszegülésről beszél Jézus a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédével. A ránk, emberekre bízott világ gondozása helyett annak kirablása hasonló szembehelyezkedés Isten teremtő akaratával.

Bár szabadságában áll, az ember nem tehet meg mindent, amire képes. Egy belső hang figyelmeztet, ártani, pusztítani nincs jogod! A „szabadság”, az „önmegvalósítás” világában azonban lassan már nem illik lelkiismeretről beszélni. Jézus példázata azonban megerősít: a jót választani sohasem késő.

Sokszor hasonlítunk a példabeszédbeli farizeushoz, aki dicsekedve ad hálát saját képzelt tökéletességéért, vagy a vélt igazságtalanság miatt méltatlankodó szőlőmunkásokhoz. Isten azonban nem emberi szemmel, nem érdemek alapján ítél, hanem a szíveket vizsgálja.

Minden hívő közösségnek szüksége van olyan megszentelt, elkülönített helyre, ahol tagjai találkozhatnak a végtelen Istennel. Zakeushoz hasonlóan a keresztények egy asztalhoz ülhetnek Jézussal, s nemcsak erőt meríthetnek a szavaiból, vele étkezhetnek, hanem Ő magát kínálja nekik örök eledelül.

Nem maradunk magunkra hagyva. Ha életünket Krisztushoz igazítjuk, az ő nevében jövünk össze, ígérete szerint jelen van közöttünk. Megtartó ereje van a Jézus nevében összegyűlő közösségnek. Hasonlóan gondolkodó, s élő társak állnak mellettünk, akik segítenek, s figyelmeztetnek, ha tévútra lépnénk.

Péter apostol nem veszi észre, hogy saját szenvedéséről és haláláról jövendölve Jézus a feltámadásáról is beszél. Nehezen adjuk föl elképzeléseinket, akár az írástudók. Saját elgondolásaik rabjaiként felforgatónak tartották Jézust, aki mindenkitől gyökeresen új életstílust, odaadást, önátadást vár.

Sokszor nem akarunk tudomást venni Jézusról, nem engedjük be az életünkbe. Szép múltbeli történetnek tekintjük, amelyhez nincs közünk. Ám ha Péter apostolt követve vállalni merjük, hogy ő az élő Isten Fia, a mi életünk sötétségére is húsvéti fény virrad, s szenvedésünk értelmet nyer a hit által.

Ne próbáljunk odaállni Isten és az emberek közé, meghatározni igyekezvén, ki tartozik Hozzá, s ki nem. A kereszténység nem szabályrendszer. Az Isten Jézusban lehajol hozzánk, mindenkit megszólít. Hitet vár az embertől, s közöttünk járva gyakran idegenektől tapasztalta a legnagyobb hitet.

Reménykedő bizonytalansággal szólítja meg Péter apostol Jézust, amikor vízen közeledő alakja fölsejlik a vihar közepette: ha valóban Te vagy, mondd, hogy menjek feléd! Jöjj! – hív bennünket is a Mester, aki nem hagy magunkra életünk viharaiban, biztat, hogy bátran induljunk feléje.

Hiszünk-e Jézusban, vagy csupán hagyományokat őrizve azon kesergünk, hogy egyre kevesebben vagyunk? Van-e bátorságom megtenni, amit kér, még ha elsőre szinte lehetetlennek tűnik is, vagy erőtlenségemet látva feladom a küzdelmet? Ha megtesszük azt a keveset, amire képesek vagyunk, megváltozik a világ.

Mária szüleinek, Szent Annának és Szent Joakimnak ünnepe a katolikus egyházban egyúttal az idősek napja. Nem feledkezhetünk meg róluk. Csecsemőtől az aggastyánig ajándékként kell tekintenünk minden emberre. Nem eldobni, megbecsülni kell őket.