Akárha végidők tanúi volnánk: Jézus jövendölése a pusztulásról a szemünk előtt látszik valóra válni. A világ hatalmasainak háborúskodásai mellett hedonista életvitelünk miatt magunk is részeseivé válunk a pusztításnak. Bírjuk azonban a Mester ígéretét: állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.

Templomaink fényt sugárzó helyek, ahol az esendő ember a végtelen Istennel találkozik. Jelképrendszerükkel a teremtés rendjére figyelmeztetnek, égre mutató tornyaik igazodási pontok köznapi, s lelki értelemben. Harangjaik hívják az élőket, elsiratják a halottakat.

Isten irgalma felől kétségbe soha ne essél! – bátorít Szent Benedek. A halottak napi mécsesek arra emlékeztetnek, hogy a végső szó nem a halálé. Jézus az örök élet örömhírét hozza az emberiségnek. De vajon törődünk-e egymással is életünkben annyit, mint halottaink sírjával?

Jézus a törvény aprólékos megtartásával kérkedő farizeusokkal ellentétben az embert állítja a középpontba. Az élet örömhíre mindenkihez szól: a Mester szóba áll az idegen szamáriai asszonnyal, a kiközösített leprással, a megvetett vámszedővel.

Elközelgett az igazságosság, a béke és az öröm országa – hirdette meg Jézus két évezrede, s üzenete a relativizmus, hedonizmus és konzumizmus mai világának is szól. A hit életalakító erő, közösség- és társadalomformáló hatással bír, képes élhetőbbé tenni a világot.

Jézus küldetése mindenkihez szól, az esendő emberen múlik, odafordul-e Hozzá hittel és bizalommal. Az Isten üdvözítő szándéka mindenkire kiterjed, nem szabhatjuk meg, ki tartozhat Hozzá. A szabályoknál fontosabb az őszinte vágy a gyógyulásra, elismerve gyöngeségemet. Mert nem lehetek önmagam orvosa.

Kiveszni látszik a közgondolkodásból a közjó, minden azt sugallja, „neked ez jár”. Csillogó látszatvilágunkban, miként Jézusnak a pusztában, kísértést kell kiállnunk, s előbb-utóbb dönteni Isten és a mammon, a szolgálat és a pénz között.

Bár egész életünkben keressük, mégsem tudunk észszerű, megnyugtató választ találni létezésünk alapkérdéseire. A világ, s benne saját létünk nem magától értetődő. Amikor Jézus arra buzdít: „ne félj, csak higgy!”, nem tételek megvallását várja, hanem a belé vetett feltétlen bizalmat.

Nem a szegénységet eszményíti a szegény Lázárról szóló példázat, hanem a másik ember szükségleteivel nem törődő gazdagot ítéli el. Joga van az embernek az életéhez szükséges javakat birtokolni, de ahhoz nincs, hogy magának kisajátítva másokat kizárjon belőle.

Kiveszni látszik a közgondolkodásból a közjó, minden azt sugallja, „neked ez jár”. Csillogó látszatvilágunkban, miként Jézusnak a pusztában, kísértést kell kiállnunk, s előbb-utóbb dönteni Isten és a mammon, a szolgálat és a pénz között.

A kereszt, a szenvedés és a vállalás hozzátartozik Krisztus követőinek életéhez, e nélkül a kereszténység üres beszéd csupán. Az apostolok a megfeszített Jézust hirdetik, aki értük és sokakért adta az életét. Ami a hitetleneknek oktalanság, a meghívottaknak azonban Isten ereje és bölcsessége.

Isten az embert szabadnak teremtette: választhat az életre vagy a pusztulásba vezető út között. Krisztust követni önző módon, áldozatvállalás nélkül nem lehet. Képes vagyok-e az Ő hívására a világ világosságává lenni, békésebb új világot építeni?