Szeretnénk, ha itt és most minden azonnal megtörténne, az ünnepet azonban „ki kell böjtölni”. A sötétségben felragyog a fényesség; az Úr ismét eljön, hogy megajándékozzon bennünket önmagával, s hogy magunk is ajándékká váljunk a körülöttünk élők számára.

Amikor a tömeg királlyá akarná tenni, eltűnik előlük. Virágvasárnap azonban elfogadja a pálmaágakat, a köszöntő éneket. Ám nyíltan csak Pilátus foglyaként, a kereszt árnyékában mondja királynak magát, akinek országa nem e világból való. Követőinek nap mint nap föl kell venniük keresztjüket.

A jeruzsálemi templom pusztulásáról jövendölve Jézus a rájuk váró üldöztetésre figyelmezteti tanítványait: a pusztítás, a rombolás világában nemkívánatossá válhatnak. Miközben szétesnek a családok, a közösségek, a Mester az igazságosság, a béke és az öröm országának építésére bátorít.

Életem titok, mélyén a Teremtő rejtezik, akinek és akiért minden él. Nem a halálé az utolsó szó. A hitért, hogy Jézus él, s hogy halála után is találkoztak vele, tanítványai készek voltak az életüket adni. Ami odaát van, emberi ésszel és képzelettel fel nem fogható.

Mint egy gyerek, Zakeus fára mászott, vállalva vagy talán nem is gondolva rá, hogy nevetségessé válhat. Nem törődött mások véleményével; látni akarta a Mestert. Vajon én képes vagyok-e az emberi tekintetektől függetleníteni magamat? S meg tudom-e osztani azt, amim van?

Mindennapi harcainkban szeretjük magunkat másoknál többnek, értékesebbnek mutatni. A farizeus bennünk él: hajlamosak vagyunk embertársainkat elítélni, magunkat túlértékelni. Pedig esendő emberként többnyire inkább a vámoshoz hasonlítunk; rászorulunk Isten felemelő irgalmára.

Szüntelenül imádkozni annyit jelent, mint állandóan kapcsolatban lenni az életet ajándékozó Istennel, megköszönve örömeinket, elé tárva gondjainkat. Elfogadni, hogy nem én vagyok az ura az életemnek, hanem Ő szólított meg Fiában, aki meggyógyít, felemel.

Annyi mindent kaptunk ajándékba, amiben mások szűkölködnek. Család, otthon, egészség, megélhetés, barátok nem magától értetődően „járnak” nekünk; kérnünk kell, s hálát adni érte. És hírét vinni a világba Jézus gyógyító jóságának, amely meg tudja változtatni az életünket.

Isten létének kérdése nem hagyja nyugodni az embert. Az élet válságos időszakaiban az istentagadó is elbizonytalanodhat hitetlenségében, de meginoghat a hívő is. Növeld bennünk a hitet! – kérik Jézust az apostolok, aki válaszul hívja őket: jöjjetek utánam!

A koldus Lázárról szóló példabeszéd arra figyelmeztet: nem lehetünk közömbösek a világ nyomorúságaival szemben. Az igazi Krisztus-követésnek társadalmi következményei vannak. Az elesettekkel, elhagyatottakkal való szolidaritás, testvériség nélkül nincs kereszténység.

Korunk embere jobbára csak pillanatnyi csoportérdekeken alapuló szabályokat ismer, nehezen fogadja el a világ természet adta rendjét. Senki nem szolgálhat két úrnak: vagy az élet Urát választom, vagy az anyagi világ látszatértékeibe helyezem bizalmamat.

Jézus sok kortársát megbotránkoztatta azzal, hogy az írott betűnél fontosabbnak tartotta a segítségre szoruló embert. Kereste, aki elveszett, s közösséget vállalt a vétkesekkel. Újjá akarja teremteni; önzetlen, egymást elfogadó nagy családdá formálni a világot.