Mindennapi tapasztalatunk az éhség és a szomjúság. Ahhoz, hogy élni tudjunk, táplálékra van szükségünk. Erősítésre. Állandóan. Ilyen a világ: rá vagyunk utalva másokra. Önmagunkban létezni nem tudunk.

Jézus megígéri tanítványainak, hogy velük marad. Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig, mondja. S arról is beszél, hogy ő maga tápláló valóság. Ezt mondja: Én vagyok az élet kenyere.

Kenyérről beszél, a legegyszerűbb táplálékról,

eledelről, amelyet senki sem nélkülözhet. Kenyér ő, a világ életéért.

Tápláló valóság (a szerző fotói)

 

Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital: meghökkentő kijelentései ezek Jézusnak. (Jn 6,56) Kemény beszédnek tartják a körülállók. Meg is jegyzik: ki az, aki ezt elfogadhatja?

Minden keresztény hívő számára a legmegrendítőbb jézusi mondatok közé tartoznak az utolsó vacsorán elhangzott szavak: Ez az én testem, ez az én vérem. És az is, amit hozzáfűz: Ezt cselekedjétek, amikor énrám emlékeztek. (Lk 22,19)

Amikor Jézus a Genezáreti-tó partján tanított, csodálkozva hallgatták. Az evangélisták beszámolnak arról, hogy a tanítást hallgató tömeg elfáradt. Figyelmeztetik az apostolok a mestert, bocsássa el a népet, hadd menjenek és vegyenek maguknak ennivalót. Jézus azonban most is nem várt kijelentést tesz:

„Ti adjatok nekik enni!”

Honnan vegyünk eledelt ennyi embernek? – kérdik. Rádöbbennek, hogy nekik maguknak is alig van valamijük.  Öt árpakenyér, két hal: semmiség, nekik sem elég, hát még a tömegnek…

Erre Jézus azt kéri tőlük, hogy telepítsék le a népet. Az öt árpakenyeret és a két halat odaviszik Jézushoz, ő föltekint az égre, áldást mond az eledelre, visszaadja nekik, az apostolok pedig szétosztják, és mindenkinek jut belőle. Senki sem marad éhen. (Lk 9,11b–17)

Öt árpakenyér és a két hal – mindenkinek jutott belőle

 

Valami rendkívüli dolog történik. Ne keressük a dolgok „hogyan?” -ját. Figyeljünk a szöveg üzenetére. Odaadásra van szükség. Arra, hogy ne tartsuk meg magunknak azt, amit mi birtokolunk. Akkor se, ha jelentéktelen csekélységnek tűnik.

Legyen bátorságunk átadni, fölajánlani. S akkor az Úr áldásával megváltozik a világ.

A kenyérszaporítás csodája után beszél Jézus arról, hogy ő maga az élet kenyere. Ezt ismétli meg más szavakkal az utolsó vacsorán, amikor testét és vérét adja a tanítványoknak. A tanítványok pedig megtartották, amit Jézus kért. A kenyértöréssel emlékeztek Jézusra, aki értünk és az egész világ életéért odaadta önmagát.

Szent Pál írja: „Ugye, az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, Krisztus vérével való közösségünk? Ugye, a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus testével való közösségünk?” (1Kor 10,16–17).

Kehelyben bor, tálon kenyér: ez a felszín. A közvetlenül tapasztalható valóság. A teljes valóságban azonban ennél emberi értelemmel fel nem foghatóan több: magának Krisztus teste és vére. Amely egyszer s mindenkorra kiontatott és megtöretett. Krisztus maga. Az ő értünk adott élete, amelybe mindannyian beoltattunk, akik

vállaltuk vele a közösséget a keresztségben.

Az apostolokat meghívó, a népsokaságot tanító és tápláló Jézus nem hagy magunkra bennünket. Velünk van, a világ végezetéig. Velünk van az Igében, a kimondott és leírt szóban, amelyet újra és újra meg kell hallanunk és meg kell szívlelnünk. És velünk van a kenyérben és a borban, amelyet az ő emlékezetére veszünk magunkhoz.

A népsokaságot tanító és tápláló Jézus nem hagy magunkra

 

Az egyház hagyománya külön ünnepen emlékezik erre. Nagycsütörtökön arra, hogy Jézus áldozattá vált értünk. Úrnapján arra, hogy Jézus velünk van, jelen van az oltár szent kenyerében és borában. Nem jelképesen, hanem valóságosan.

Titok ez, a hit szent titka. Vajon komolyan vesszük-e? Vagy csak szép hagyománynak tartjuk? Elfogadjuk-e, hogy ő velünk van, hogy vándorlásunk társa lett a kenyér és a bor színében? Ha komolyan vesszük, akkor nem élhetünk közömbösen. Akkor

észre kell vennünk a körülöttünk lévő éhező sokaságot. Oda kell figyelnünk az igazságra éhező és szomjazó, elcsigázott emberekre.

Mindenkinek szüksége van az erősítő táplálékra. Világunk hatalmasai arra tesznek kísérletet, hogy látszateledellel csillapítsák az elgyengült sokaság éhségét. Olyan táplálékkal etetik a közvéleményt, az emberek sokaságát, amelynek nincs igazi tartalma, látszatvalóságba zárják be az embereket. Ígéretek sokaságával halmozzák el őket, amelyek nagyon távol állnak a jézusi kemény beszédtől.

Titok ez, vajon komolyan vesszük?

 

Összekuszálódik a világ, úgy gondoljuk sokszor, hogy mi, a magunk erejéből képesek vagyunk csillapítani az emberek örökös éhségét és szomjúságát. Úgy gondoljuk, képesek vagyunk a magunk erejével úrrá lenni minden nyomorúságon, testi, szellemi, lelki éhséget el tudunk feledtetni. Van úgy, hogy tudatosan szűkítjük be a világot, mert ez az érdekünk. Van úgy, hogy egyszerűen

magunkat tesszük a középpontba, közömbössé válva a többi ember sorsa, vágyai, szükségletei iránt.

Amikor Jézus az kéri az apostolaitól, hogy „ti adjatok nekik enni”, akkor az apostolok, bár tudatában vannak gyengeségüknek, tehetetlenségüknek, fogyatékosságuknak, mégis bíznak abban, aki ezt a feladatot adja nekik. Mert ott van, velük van, jelen van Jézus.

Krisztus közöttünk! – mozaik a firenzei dóm keresztelőkápolnájában

 

A keleti egyház szép gyakorlata, hogy a szent liturgiában, az Utolsó Vacsora ünneplésében, mielőtt a leglényegesebb imádságok elhangzanának, a következőképpen köszöntik egymást a liturgián részt vevők: Krisztus közöttünk! A válasz erre: Van és lesz!

Ha valaki kereszténynek vallja magát, ezzel a bizalommal kell, hogy éljen:

Krisztus közöttünk! Van és lesz. Velünk van: ő az élet kenyere.

Mert ő maga ígérte meg: Én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig. (Mt 20,28)