Eltűnődöm, milyen is volt Jézus kapcsolata a tanítványaival. János, a bemerítő, a keresztelő hívhatta föl a figyelmet Jézusra, és akkor János követői tisztes távolból a nyomába szegődtek. Jézus észrevette, megfordult, megkérdezte: mit akartok? Ők pedig azt kérdezték tőle: Hol laksz? Jöjjetek, nézzétek meg. S vele mentek, és

egész nap nála voltak. A tizedik órától. János apostol pontosan emlékezik az időpontra: ez a találkozás igen nagy élmény volt számára.

Jézus ezeket az embereket nem ismerte. De bátorította őket: Jöjjetek! Majd a nála töltött idő élményének hatására András szól Péternek, hogy megtaláltuk a Messiást. És Péter is követni kezdi őt. (Jn 1,29–42)

Majd Zebedeus fiait hívja el Jézus a háló mellől, akik apjukkal és a halászlegényekkel együtt a bárka körül tették a dolgukat. Megszólítja őket, ők pedig hátrahagynak mindent, és mennek bizalommal az ismeretlen után. (Mt 4,21–22)

Ismerjük az evangéliumokat. Leírták, mi minden történt. Betegek gyógyultak, emberek élete megváltozott, tömegek hallgatták a Mestert, öt árpakenyér és két hal elég volt, hogy több ezer ember jóllakjék…

Tömegek hallgatták – s hallgatják ma is (búcsúmise Csíksomlyón; a szerző fotói)

 

Az első találkozás élménye elkísérte őket egész életükben. Valamit vártak, valakire rátaláltak, akiben megbízhattak. Számukra titokzatos dolgokat mondott, beavatta őket egy addig teljesen ismeretlen világ titkaiba. Péter, János és Jakab közvetlenül is megtapasztalhatta, hogy Jézus valamiképpen más, több, mint amit közvetlenül látnak. Átragyog rajta az Isten fényessége: megtapasztalták ott fönn, a Tábor hegyén.

Jézus beszél nekik a szeretetről. Nem hiszem, hogy elsőre megértették.

Amikor arról beszélt, hogy még az ellenséget is szeretni kell, alighanem furcsán nézhettek egymásra,

hiszen a Törvény nem ezt tanítja. Igaz, hogy a legfőbb parancs arról beszél, hogy szeretni kell az Istent, és szeretni a másik embert. (Mt 22,37–39) Meg arról is beszél Jézus, hogy úgy bánjanak az emberekkel, ahogyan ők maguk is megkívánnák, hogy velük bánjanak. (Mt 7,12)

Mi az, hogy szeretet? Érzés? Elfogadás? Törődés? Vállalás? Vagy valami más? Titok? Ki tudja… Jézus azonban ezt kívánja a tanítványoktól. Azt is mondja, hogy a világ arról ismeri meg majd, hogy a tanítványok valóban őhozzá tartoznak, hogy szeretik egymást. (Jn 13,34)

Az utolsó vacsorán Jézus mintha végrendelkezne. Ezt mondja: „Ha szerettek engem, tartsátok meg a parancsaimat.” (Jn 14,15)

Az utolsó vacsorán Jézus mintha végrendelkezne – ezt cselekedjétek!

 

Nem törvénykönyvet hagy rájuk. Valami egészen mást. A betű önmagában kevés. Lélekre van szükség, amely átjárja az ember minden cselekedetét. Az Igazság Lelkéről beszél nekik, aki majd velük marad. Az Igazság Lelkét Vigasztalónak mondja. Jézus nagyon is jól ismeri az embereket.

Látszólag ismeretleneket, idegeneket hív maga mellé, hogy kövessék őt. De látja, tudja, minden gondolatukat. Tudja, hogy versengenek egymás között,

ki a nagyobb, ki a tekintélyesebb.

Tudja azt is, hogy a tanítását nehezen fogadják el: amikor az Élet kenyeréről beszél, és saját magát mondja az Élet kenyerének, látja a tanítványok elbizonytalanodását. Később, a Getszemáni-kertben, amikor emberségében megrendül, és halálfélelem vesz erőt rajta, látja, hogy tanítványai magára hagyják: „Még egy órát sem tudtok virrasztani velem?” (Mt 26,40)

A Getszemáni-kertben tanítványai magára hagyták

 

Ezeket a nagyon is embereket Jézus szereti. Titkokat tár föl előttük. Olyan titkokat, amelyeket a tanítványok képtelenek felfogni. De

megígéri nekik a Lelket, az Isten Szent Lelkét, aki elvezeti majd őket a teljes igazságra.

Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat – mondja. (Jn 14,15–16) Aki ismeri és teljesíti a parancsokat, az szereti Jézust igazán.

Többről van szó, mint valami ismeretanyagról. Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket! – mondja. Új parancsot adok: szeressétek egymást! Parancsra szeretni nem lehet. A parancs: utasítás, amit a feljebbvaló az alattvalónak parancsol. Vajon ez a szeretet?

János evangéliuma szerint szeretetének legnagyobb jelét Jézus akkor adta, amikor és Mester és Úr létére megmosta tanítványai lábát

 

A szeretet nem más, mint az odaadás. Önmagamból ki kell lépnem, meg kell haladnom magamat. „Senki se keresse azt, ami neki magának hasznos, hanem ami másnak is az!” – köti lelkére Szent Benedek a szerzeteseknek, akik arra tették rá az életüket, hogy Krisztus szeretetének ne tegyenek elébe semmit. (RB 72.)

Mélységes titokról van szó. Benne élünk és ő mibennünk: felfoghatatlan titok. Mégis valóság. Az Isten fölemeli az embert, aki arra vállalkozik, hogy Jézust kövesse. Hogy a jézusi úton járjon.

Hogy munkálója legyen egy új világnak, itt és most, az emberek között, akik nem tudnak megbízni egymásban,

akik nem képesek megérteni és elfogadni egymást.

Az új parancs: a szeretet parancsa új világrendet jelent. Nem egy új alkotmányos rendet, nem politikai berendezkedés megváltozását, hanem az ember átalakulását.

Nélkülem semmit sem tehettek, mondja Jézus a szőlőtőről és szőlővesszőről szóló példázatban. (Jn 15,5) Vele élő kapcsolatban maradni: hogy bennünk éljen, hogy átalakuljunk gondolkodásunk szellemében (Róm 12,2), ahogyan Pál apostol biztatja a későbbi tanítványokat.

Példázat a szőlőtőről és szőlővesszőről: Nélkülem semmit sem tehettek!

 

Keseregni szoktunk, mennyire eltávolodott a világ az Istentől. Ne gondoljuk, hogy ez újkori jelenség. Minden embernek minden korban meg kell harcolnia a maga küzdelmét önmagával: mi végre is vagyok a világban?

Voltak korok, amikor a társadalmi szokások látszólag közelebb vitték az embert az Istenhez. De ne gondoljuk, hogy nem volt szükség a személyes döntésre.

Az igazán Istenkereső embernek minden korban meg kellett szólítania Jézust: Hol laksz? Ez a kérdés tulajdonképpen nem más, mint: Ki is vagy te?

És meg kellett hallania a jézusi szót: Jöjjetek, nézzétek!

Az ember lényegében nem változott meg, még akkor sem, ha a körülmények látványosan különböznek. Az „élünk és meghalunk” ténye ugyanúgy izgatta az embereket. Most talán abban láthatjuk a különbséget, hogy a külvilág durvábban telepszik rá az emberekre, és megpróbálja elhallgattatni a bennük természetesen föltámadó kérdést. De a jézusi szó ugyanaz ma is. És a megoldás is ugyanaz: „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.”

 

Nyitókép: Arnould de Vuez  (1644–1720): Jézus meghívja Zebedeus fiait (forrás: Public domain, CC BY 3.0, Wikimedia Commons)