A Brit Nemzetközösséghez tartozó, gyönyörű szigetország fővárosa Magyarországhoz képest szó szerint a föld másik végén található. A két ország között éppen tizenkét óra az időeltolódás, ráadásul az éghajlatuk is egészen más; amikor ott ősz van, nálunk akkor van tavasz, így amikor egyik helyről a másikra utazik az ember, nemcsak az időeltolódás, hanem a hirtelen éghajlati változás is próbára teheti.
Hogyan kerül egy fiatalember az alföldi kistelepülésről előbb szentszéki szolgálatba, hogyan jut el a világ jelentős fővárosaiba, és mit tesz, lát, tapasztal ott – erről szól a Szent István Társulat gondozásában Pápaszemmel a világ körül címmel 2025-ben megjelent interjúkötet, amelyben a Táncsics Mihály-díjas újságíró, Szerdahelyi Csongor beszélget Pintér Gábor érsek nunciussal.
A könyv apropóját az adja, hogy az idén harminc éve diplomáciai szolgálatban álló, és tíz éve püspökké szentelt főpap tavalyelőtt, a beszélgetés évében töltötte be hatvanadik életévét. Egy ilyen jeles, kerek évforduló szükségszerűen alkalmat ad a visszatekintésre, a számadásra, amely egyben a további szolgálatra is erőt adó útmutató lehet.
Pintér Gábor és Szerdahelyi Csongor még Hondurasban beszélgettek (fotók: Szuchy Gabriella)
Pintér Gábor életének első tizennégy évét Csépán, egy tiszazugi nagyközségben töltötte, amely a Hármas-Körös és a Tisza találkozásától északra fekszik. Innen előbb Szentesre, majd Kecskemétre, a piarista gimnáziumba került. 1982-ben érettségizett. A Váci Egyházmegyébe jelentkezett, ahol négy évvel később pappá szentelték. Doktorátusig tartó teológiai tanulmányainak színhelye Eger, Budapest és Bécs lettek. Ezt követte Németország: a Burg Kastl-i Magyar Gimnázium. Az ottani pap igazgató éppen 1989-ben ment nyugdíjba, és fontos volt, hogy az intézmény, amelynek pótolhatatlan és unikális szerepe volt az emigráció életében, ne maradjon magyar lelkipásztor nélkül.
Közben bekövetkezett a rendszerváltás, és rövidesen világossá vált, hogy az egykor szovjet befolyás alatt álló országokban nem lesz visszarendeződés.
A Szentszék pedig a volt kommunista országokból olyan fiatal papokat kezdett keresni, akik a megfelelő tanulmányok elvégzése után diplomáciai szolgálatába
állhatnak. Pintér Gábor lett az első olyan jelölt, akit Magyarországról hívtak meg erre a különleges feladatra.
Castl – a hegyen lévő volt bencés kolostorban működött a magyar gimnázium (forrás: U.S. Army Reserve photo by Spc. Cameron Hershberger, Public domain, Wikimedia Commons)
Tanulmányait 1993-ban kezdte meg Rómában, a Pápai Egyházi Akadémia, a világ legrégebbi diplomataképző intézményének növendékeként. A képzés részeként kánonjogot hallgatott a Lateráni Egyetemen. Még tanulmányi időszakában két hónapot tölthetett gyakornokként Libanonban: belekóstolhatott abba, amit azóta is csinál.
Sikeres vizsgáit követően, 1996-ban, vagyis éppen harminc éve vette kezdetét számára a diplomáciai szolgálat. Bár röviden vatikáni diplomatákként szoktunk hivatkozni azokra, akiket erre a fontos egyházi feladatra választanak ki, azonban a valóságban nem csupán egy kicsiny városállam, hanem az Apostoli Szentszék, vagyis a római pápa, illetve a munkáját segítő intézményrendszer, „a pápaság” szolgálata a feladatuk a világ különböző pápai követségein, azaz az apostoli nunciatúrákon. Csak kapkodni tudjuk az ujjunkat a képzeletbeli térképen, ha követni akarjuk Pintér Gábor egymás után következő állomáshelyeit: beosztott diplomataként először
Port-au-Prince (Haiti), La Paz (Bolívia), Stockholm (Svédország, illetve a Skandináv-félsziget), Párizs (Franciaország), Manila (Fülöp-szegetek), végül Bécs
(Ausztria) következnek.
Utcai falfestmény a tegucigalpai kegytemplom szomszédságában
Ferenc pápa 2016-ban püspökké és címzetes érseki rangban Belarusz apostoli nunciusává nevezte ki. Minszkben azonban nem maradhatott túl sokáig, mivel a Szentatyának Hondurasban volt rá szüksége, így 2019-ben Tegucigalpába küldte. Onnan került 2024-ben Wellingtonba. Itt
nem csupán Új-Zéland, hanem lényegében az egész óceániai szigetvilág népei felé közvetíti a katolikus egyházfő üzenetét.
A legfőbb hídépítő, a római pápa követeként és munkatársaként szolgálja most a népek és nemzetek közti dialógust egy akkora területen, amely jóval nagyobb, mint a mi öreg kontinensünk, Európa. Ezen a hatalmas, missziós szempontból is kiemelkedő jelentőségű területen még fontosabb az, hogy segítse a katolikus egyházfő döntéseit, ő legyen ott – képletesen szólva – a pápa szeme.
Az egyes állomáshelyek azonban csupán a nélkülözhetetlen keretet adják, mivel ez a beszélgetőkönyv nem életrajz, és nem is akart az lenni. Egy Csépáról elinduló világ körüli utazás részesei lehetünk, amelynek során sokat megtudhatunk arról,
mit jelent embernek és kereszténynek lenni a világ különböző tájain. Népeket, közösségeket és sorsokat ismerhetünk meg,
és közben rácsodálkozhatunk arra, hogy sok helyütt mennyire más helyzetben van az egyház, mint amit mi idehaza megszokhattunk.
Belepillanthatunk különböző országok politikai berendezkedésébe, a helyi közösségek életébe és problémáiba, olykor – innen nézve – nagyon bonyolult viszonyokba, illetve az egyház és az állam együttműködésének különböző formáiba, amely gyakran gyökeresen eltér attól a francia forradalom ihlette elvtől, mely szerint a társadalmat és az egyházat teljesen szét kell választani egymástól, holott a két halmaz – jó esetben – fedi egymást. Megtudhatjuk például, milyen
meghatározó egész Közép- és Dél-Amerikában a katolikus egyház szerepe: arrafelé ma nem lenne közoktatás, ha nem lenne katolikus egyház.
A jezsuita redukciók már az újkorban a bennszülöttek felkarolását és taníttatását tűzték ki célul, de mindezek ellenére a térség államainak egy része ma sincs abban a helyzetben, hogy normatív támogatással vagy más módon lényegileg segítse az oktatást, így tehát aki tanulni akar, annak tandíjat kell fizetnie. Ennek ellensúlyozására, a rászoruló tehetségek felkarolására alakult ki a jól működő ösztöndíjrendszer.
Piaci pillanatkép Tegucigalpában
Az egyház jelenléte különösen ezeken a helyeken fontos, hiszen azok hangja és támasza, akik a kirekesztettek és a társadalom perifériáira szorultak. Ez azonban arrafelé sokszor komoly veszéllyel jár: Port-au-Prince érseke például 1991-ben emigrációba kényszerült. Az ok: a főpap óvatos kritikával illette szentbeszédében a nem sokkal korábban megválasztott elnököt – aki maga is szerzetes pap volt. A hatalomra került Jean-Bertrand Aristide haiti elnök felháborodott, és merényletet szervezett ellene. Miután a felbőszített tömeg nem találta székhelyén az érseket, a nunciatúrát támadta meg: a nuncius ugyan megmenekült, de a beosztott diplomata – Pintér Gábor egyik elődje – olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy másfél évig kórházban ápolták. Hivatástudatát mi sem bizonyítja jobban, hogy ma már ő is nunciusként szolgálja az egyházat.
Minden szolgálati hely és helyzet, ezzel pedig minden tapasztalat más.
A Fülöp-szigetek a világ egyik legnépesebb katolikus országa, egészen más azonban Skandinávia, amely hagyományosan protestáns régió.
Ott egyébként az utóbbi két évtizedben ugrásszerűen emelkedik a katolikusok száma az odaérkező vendégmunkások, menekültek és bevándorlók miatt. Egyetlen példa: Svédországba sok tízezer, hazájából elüldözött iraki káld katolikus menekült papjaival együtt. Ennek a jelenségnek óhatatlanul hatása van az észak-európai országok kicsiny katolikus közösségeire, amelyek így egyre dinamikusabbá válnak.
Szerdahelyi Csongor (balra) riportúton Hondurasban Pintér Gábor érsekkel (középen)
Ennek ellentéte a nagy múltú Ausztria, amelynek társadalma elöregedett, és ahol az utóbbi időben csökken a templomba járók száma. Egy másik európai példa lehet
Franciaország, ahol a látszat és az állammal való ambivalens kapcsolata ellenére is él és virul a helyi egyház, számos modern lelkiségi mozgalom bölcsője.
Belarusz ismét egészen másféle társadalom: az egykori Szovjetunió része, ahol a népesség nyolcvan százaléka ortodox, és mind a mai napig a moszkvai patriarchátus alá tartozik.
Bár Európát nézve néha kétségeink vannak, és jogos aggodalom tölt el bennünket, mégis a könyvet forgatva bátorítást nyerünk: élő és színes egyház képe rajzolódik ki előttünk, amely jelen van az egész világon. És valóban: a 2025-ben közölt hivatalos adatok szerint a katolikus népesség száma világszerte nő, meghaladta az 1,4 milliárd főt. Ha feltesszük a képzeletbeli pápaszemünket, és elindulunk erre a világ körül útra, olyan virtuális kalandban lehet részünk, amely széles ablakot nyit nekünk. Megtanulhatjuk a mi sajátos magyar helyzetünket nemcsak belülről kifelé, de fordítva is, azaz
a nagyvilág nézőpontja felől nézve értékelni, önmagunkat és nemzetünket a világ és a katolikus egyház térképén elhelyezni.
És hogyan áll össze a mozaik Csépa, Kecskemét, Róma és megannyi városon keresztül egészen az új-zélandi Wellingtonig? A szeretett édesanya mellett, aki az alföldi kistelepülés postáján dolgozott, Gábor már kisgyerekként zavartalanul olvashatta az oda küldött számtalan folyóiratot és újságot, és így nap mint nap rácsodálkozhatott a nagyvilág történéseire.
Az ív pedig innen folytatódik tovább egészen odáig, hogy ma a katolikus egyház fejét, a pápát képviseli a világ legkülönbözőbb helyein. Ahogyan Pintér Gábor maga fogalmaz: „Mindaz, amit korábban kaptam, láttam, hallottam, olvastam, tanultam, tapasztaltam, megértettem, mostani szolgálatomra készített fel, és segít, hogy eligazodjam a jelenlegi világban.” Pontosan erről van szó: így működik az isteni gondviselés.
A kötettel most mindez az élmény, mindez a tapasztalat újra hazatalál, hogy azokat gazdagíthassa, ahonnan ez a pályaív elindult: hazánkat és benne egyházunkat.
