Újra és újra tudatosítanunk kell, hogy az evangéliumok nem riportok. Amikor Jézus megkezdi tevékenységét az emberek között, akkor még nem tudják, hogy ki is ő. Megsejtenek valamit abból, hogy nem hétköznapi jelenség, de gyanakodva kérdik: ki ez? Nem az ács fia? És a rokonai is közöttünk élnek… (Mk 6,4)

Miután Jézus véghez vitte küldetését, miután a keresztfán meghalt, miután „beteljesedett”, még akkor sem fogták föl, mi is történt valóban. Furcsa feszültséget tapasztalhattak, a közvetlen tanítványi körhöz tartozók is elbizonytalanodtak. Féltek. Csak miután Jézus a valóságos halál után valóságosan, de már egy más dimenzióban élve, amely túl van az idő és a tér korlátain, megjelenik közöttük, akkor

kezd lassan megnyílni a szemük, csak ekkor válik számukra világossá, hogy nem hallgathatnak arról, amit a saját szemükkel láttak,

saját maguk hallottak. Az élet él… És az ő feladatuk, hogy teljesítsék azt a küldetést, amit Jézustól kaptak: Menjetek az egész világra… (Mk 16,15)

Menjetek az egész világra... – Péter apostol Rómába, a birodalom központjába ment (a szerző fotói)

 

Az egyes tanítások időbeli sorrendjét is nehéz pontosan megállapítani. Ahogyan emlékeztek, ahogyan a szájhagyomány megőrizte, úgy írták le a Lélek indítására a közvetlen tanúk, az evangélisták.

De nem is az a lényeg, hogy a részletek hogyan követték egymást. A lényeg, az üzenet ugyanaz: Jézus – mint a többi ember – felnőtté érett, majd elkötelezetten hirdette a rábízott üzenetet, és vállalta érte még a kereszthalált is. Jézusban megjelent köztünk az Isten testi formában. (Kol 2,9)

Jézus a mennyek országát hirdette. Azt az országot, amely

nem ebből a világból való, de már megkezdődött, már közöttünk van.

Az Istenről beszélt, aki megteremtette ezt a világot. Az Istenről, aki mindenkit az életre hívott. Aki mindenkit a mennyek országának menyegzős lakomájára meghívott. Aki fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Aki számára nincs különbség ember és ember között. Aki szabadnak teremtette az embert, hogy döntsön, válasszon jó és rossz, élet és halál között. Jézust azért küldte az Atya, hogy tanúságot tegyen a mindeneket szerető Istenről, és hogy megmutassa, hogyan juthat el az ember az élet teljességére.

Nemrégiben olvastam a következő mondatot:

Minden szentnek volt múltja, és minden bűnösnek van jövője.

Mélyen elgondolkoztató. Senki sem születik szentnek. Mindenkiben ott van a hajlandóság a rosszra. Annyi minden elvonja az ember tekintetét a lényegesről, annyi minden elvakítja, hogy nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen között.

Valós a kísértés, hogy a lényegtelent válasszuk, és a számunkra kimért rövid időt úgy töltsük el, hogy nem tekintünk föl az égre. De ott van a lehetőség is, hogy ráérezzünk ennek a teremtett világnak számtalan csodájára, kitáruljon előttünk a végtelen horizont, és a zsoltárossal együtt mondjuk: „Szemem a hegyekre emelem, onnan jön segítségem. Az Úrtól jön az én segítségem, aki az eget és a földet alkotta.” (121. zsoltár)

Az önmagával és az egész világgal gyötrelmesen küzdő József Attila a kegyelem pillanatában így ír:

 

Láttam, Uram, a hegyeidet,

s olyan kicsike vagyok én.

Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,

hogy küszöbödre ülhessek, Uram.

(Isten – részlet)

 

Jézus, akinek küldetése, hogy meghirdesse az Isten országát, meghirdesse az új világrendet, ránéz az emberek sokaságára. Az evangélista így mondja: megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Kimerültek, elcsigázottak.

...mint a pásztor nélküli juhok

 

Ekkor a már közvetlen környezetében lévő tanítványoknak mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” (Mt 9,36–10,8). Munkásokra van szükség. Olyanokra, akik maguk is együttérzők tudnak lenni, meghallják Jézus hívását, és vállalják, hogy az emberek közé mennek. Mert feladat van bőven.

Vajon megérezzük-e, hogy rólunk is szó van?

Kitől várhatnak az elfáradtak, a kimerültek, a reményvesztettek segítséget?

Arra még csak-csak képesek vagyunk, hogy észrevegyük mások testi-lelki-szellemi nyomorúságát. De hogy együtt is érezzünk velük? Hogy felelősséget vállaljunk értük? Hogy ne csak magunknak éljünk, elvakultan, önmagunkba bezárulva?

Jézus azoknak, akik elfogadják őt mesterüknek, hatalmat ad, hogy megtisztítsák a környezetüket a gonoszságtól, és gyógyulni segítsék a mindenféle bajban szenvedőket.

Az evangélista felsorolja név szerint azokat, akik Jézus legbelső tanítványi köréhez tartoznak. Érdemes végignézni rajtuk.

Egyikük sem tökéletes. Vannak köztük, akiket elfog a nagyravágyás, és arról vitatkoznak, ki lesz közülük nagyobb a mennyek országában? Vannak közöttük hirtelen természetűek, mondhatnánk, túlbuzgók. Megtiltanák másoknak, hogy Jézus nevében ördögöket űzzenek. Jézus csillapítja őket: Aki nincs ellenünk, az velünk van (Mk 9,38–40). Ott van Péter, aki tud lelkesedni, fogadkozni, és mégis megtagadja Jézust: Nem ismerem ezt az embert (Jn 18,27). Mégis képesek lesznek – nem a maguk erejéből, hanem

az erőt, bölcsességet, bátorságot adó Lélek erejével – tanúságot tenni még az életük árán is,

hogy nincs üdvösség senki másban, csak a Názáreti Jézus Krisztusban. (ApCsel 4,12)

Az aratnivaló sok...

 

Most még – a kereszthalál és feltámadás előtt – Jézus nem küldi tanítványait az egész világra.

Nem küldi őket a pogányok közé. Azokhoz küldi, akiknek van már valami ismeretük arról, hogyan kellene az Isten parancsai szerint élni.

Később azonban, amikor már megbizonyosodtak, hogy Jézus legyőzte a halált, és hogy valóban ő az út, az igazság és az élet, küldetést kapnak: menjetek az egész világra!

Olyan könnyen elmélyedünk az evangéliumi szövegben, de közben megfeledkezünk arról, hogy már nem csak a kiválasztott tizenkettőről van szó. Kemény és valós a kérdés: hol van az én helyem? Mit teszek? Ráébredünk-e arra, hogy ha valóban Krisztushoz tartozunk – ezt vállaltuk a keresztségben, ezt vállaltuk a bérmálás szentségében, amikor mi magunk is befogadtuk az erősítő Szentlelket, akkor nem maradhatunk közömbösek ebben a világban. Hirdetni kell Jézust, a Megváltót, akár alkalmas, akár alkalmatlan. (2Tim 4,2)