Vannak az evangéliumoknak olyan szövegrészletei, amelyek sokáig visszhangoznak az emberben. Olyan mondatok, kijelentések is, amelyek szinte szállóigévé váltak. A Tábor-hegy élményében részesülő apostolokat lenyűgözte a látvány: a színében elváltozott, sugárzó Jézus látványa Péter apostollal a következőt mondatja: Uram, jó nekünk itt lenni! –

Jó Jézus közelében lenni, akin átragyog az Isten fényessége.

Jó Jézus közelében lenni, akiről ott, a hegyen a következő kijelentést hallják: Ez az én szeretett Fiam!

Vagy egy másik esemény, amely sok szempontból hasonló a Tábor-hegyi élményhez. A két csalódott tanítványról van szó, akik Jeruzsálemből reményvesztetten bandukol hazafelé, vissza Emmauszba. Útitárs csatlakozik hozzájuk, aki az írásokat magyarázza, amelyek arról szólnak, mi mindent kellett elviselnie az Emberfiának. Amikor a házukhoz érnek, kérlelik az alkonyatban: Maradj velünk! Majd amikor az útitárs, aki betért hozzájuk, kezébe veszi a kenyeret, akkor nyílik meg a szemük: Az Úr az! Él az Úr!

Kezébe veszi a kenyeret, akkor nyílik meg a szemük: Az Úr az! (a szerző fotói)

 

Jó Jézus közelében lenni. Jó vele lenni. Ővele, aki megígérte tanítványainak, hogy „veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig!”

Jézusban velünk az Isten.

Rónay György a Jelenlét című versében írja:

 

Nézz föl az égre: ott van

felhők és csillagok közt.

 

Pillants körül a földön:

ott van fűben, virágban,

állatok ámuló szemében,

emberek arcán.

(...) 

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.

 

Titkok világában élünk. A véges és a végtelen, a teremtmény és a teremtő találkozásának misztériumát élhetjük át, ha nem keményítjük meg a szívünket, hanem hagyjuk, hogy hasson ránk az élet titka.

Bizonyára mindannyian tapasztaltuk, hogy vannak emberek, akikből valami megfoghatatlan erő árad. Akik jelenlétében megváltozik a világ. Jó együtt lenni velük,

jó megtapasztalni a velük való közösséget. Éltet a velük való találkozás.

Jézus magát éltető kenyérnek mondja. Az örök élet kenyerének. (Jn 6,51–58) És ahol jelen van, megváltozik a világ.

A kenyér a legegyszerűbb, mégis a legfontosabb táplálék. Éltető valóság. Olyan, mint egy falat kenyér – szoktuk mondani. Ami nagyon szükséges, ami nélkül szinte lehetetlen az élet.

Amikor Jézus szenvedésének előestéjén együtt van tanítványaival az utolsó vacsorán, kezébe veszi a kenyeret, és megdöbbentő szavakat mond: Ez az én testem! És megbízást ad: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Őrá emlékezünk ezzel a szent cselekménnyel

 

Jézus titokzatos módon jelen van a kenyérben, ami fölött az ő megbízásából kimondja a pap a jézusi igéket. Őrá emlékezünk ezzel a szent cselekménnyel.

Őt magát vesszük magunkhoz, aki önmagát adta értünk, a világ életéért.

Jelen van közöttünk. Ősi hagyomány, hogy azt a szent kenyeret, amely fölött elhangzottak a jézusi igék, méltó módon megőrizzük az oltárszekrényben és tiszteljük: Krisztus közöttünk van. Jelen van. És olyan jó, hogy betért hozzánk és velünk marad.

Templomaink nem egyszerűen szép alkotások. Nem egyszerűen gyülekező helyek a hívők számára. A katolikus és a keleti egyház hiszi és vallja, hogy titokzatos módon, de

valóságosan jelen van a liturgia szent kenyerében és borában az a Krisztus, aki értünk adta az életét,

és halálával legyőzte a halált. Hitünk szent titka – hangzik el minden szentmisében.

Templomaink nem egyszerűen szép alkotások vagy gyülekező helyek; valóságosan jelen van Krisztus

 

Tisztelet illeti. Nem léphetek be úgy egy templomba, mint egy múzeumba vagy egy kiállítótérbe. A közöttünk jelen lévő Krisztust mély meghajlással köszöntjük, vagy ősi szokás szerint térdet hajtunk. A szent liturgián, amikor kimondja a pap a krisztusi igéket, kifejezzük a tiszteletünket. Vagy úgy, hogy letérdelünk, vagy úgy, hogy felállunk. Ha nem tudunk térdet hajtani vagy letérdelni, bátran hajoljunk meg, bátran álljunk fel. Mert

velünk van, közöttünk van az Úr.

A hívő ember számára az oltár kenyere és bora nem jelkép vagy emlékezés csupán. Az Úr velünk van, jelen van. Ez hitünk szent titka.

Mielőtt magukhoz vennék a hívek a szent Titkokat, a keleti egyházban a következőképpen imádkoznak: „Hiszem, Uram, és vallom, hogy ez, amiben most részesülök, valóban a te valóságos és legtisztább tested s a te valóságos elevenítő véred. Kérlek, add, hogy ezeket méltóan vegyem magamhoz bűneim bocsánatára s az örök életre.”

A világot, amelyben élünk, megszenteli Krisztus áldozata, amelyet önként vállalt értünk és sokakért.

Ő velünk akar maradni. Vajon engedjük-e, hogy útitársunk legyen?

Ebben a múló időben, amelyben mindannyian vágyakozunk a teljesség, a végtelen után, van-e bennünk bátorság, hogy beengedjük az életünkbe? A nap már lemenőben. S ha befogadjuk őt, aki titokzatos módon jelen van közöttünk, vajon ki tudjuk-e mondani, hogy Uram, jó nekünk itt lenni, veled lenni, aki a kenyér és a bor színében Úr s király vagy mindenek fölött?

 

Nyitókép: úrnapi körmenet