Ha a leggyakrabban előforduló irodalmi témákat keressük, alighanem a szeretet dobogós helyet kapna. Számtalan regény, elbeszélés, költemény a szeretetről szól – vagy éppen a szeretet hiányáról, a szeretet utáni vágyról. Emberi élet szeretet nélkül elképzelhetetlen. Az igazi szerelem és az igazi szeretet nehezen választható el egymástól. József Attila így vall:

„Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,”

Beszélünk hazaszeretetről is: ragaszkodás a szülőföldhöz. „Óh, én édes hazám, te jó Magyarország” – így sóhajt Balassi. Valahová tartozom, nem egyedül tengetem az életemet ebben a világban. S egész természetes a vágy az emberben, hogy szeretetet kapjon, mert az igazi szeretet kölcsönös: kapcsolat nélkül nincs szeretet. „Szeretném, ha szeretnének…”

Az igazi szeretet kölcsönös (a szerző fotói) 

 

Jézus tanítványainak lelkére köti, hogy szeressék egymást. Tanítványait a kölcsönös szeretetről ismeri meg a világ. Arról, hogy elfogadók, megértők, segítőkészek, arról, hogy szolidárisak egymással, hogy nem mennek el közömbösen a világ gondjai mellett. Mert hát

ki is az én embertársam? Nem válogathatom meg: aki éppen szembejön velem az úton. Aki éppen segítségre szorul.

Az Isten az embert boldogságra teremtette. Olyan lénynek, akiben születése óta ott él a vágy a boldogság után. A kisgyermek még nem képes ezt megfogalmazni. De ahogy nyílik az ember értelme és tágul a szíve, kezdi sejteni, hogy sokkal többről van szó, mint egy nehezen megfogalmazható vágyról, arról, hogy az ember jól érezze magát.

Az ösztönök kielégítése nem ajándékozza meg az embert a teljesség, az igazi öröm és boldogság élményével. Egészen más valóság az, amit boldogságnak és szeretetnek hívunk.

Keserű élménye az embernek a végesség. Hogy minden mulandó: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” S közben egyre erősebb a

vágy az otthon után, ahol elfogadnak, ahol szeretnek, ahol nem vagyok idegen. Mégis elkísér bennünket egész életünkben, hogy vándorok és jövevények vagyunk

itt, ezen a földön, bármennyi kísérletet teszünk is arra, hogy körülvegyük magunkat mindenféle földi jóval, gazdagsággal, biztonsággal.

Elhull a virág...

 

Mi az, ami valóban maradandó? Amikor rádöbbenünk arra, hogy vándorok vagyunk, előbb-utóbb arra is rájövünk, hogy

mennyi minden fölösleges, amit pedig olyan fontosnak gondoltunk.

Viszonylagossá válik a gyönyör, viszonylagossá a gazdagság. Sokszor halljuk, magunk is kimondjuk: „Csak az egészség meglegyen…” Nem is sejtjük, milyen mély tartalma van ennek a kijelentésnek. Amikor megérinti az embert annak a tudata, hogy lehetne úgy is, hogy nem vagyok, akkor kezd igazán komollyá válni a kérdés: mi is az élet? Életről és halálról van szó, nemcsak úgy általában, hanem az én saját életemről, saját végességemről, saját halálomról.

Hogy mit jelent a végesség, hogy mit jelentenek a korlátok, mindenki számára világos és érthető. De a végtelen, ami után mindannyian vágyakozunk, felfoghatatlan. Bennünk él a vágy, kísérletet teszünk arra, hogy kimondjuk, hogy megfogalmazzuk, de újra és újra megtapasztaljuk, hogy képtelenek vagyunk felfogni, mi is az, amit úgy hívunk, hogy végtelen.

Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nem gazdátlan ez a világ, amelyben élünk.

És úgy élünk ebben a világban, hogy egyikünk sem kérte az életét. Kaptuk. Ajándékként. Lehetőségként. Az emberi élet lényegéhez tartozik, hogy közösség, elfogadás, szeretet után vágyódunk.

Mindannyian, kivétel nélkül Istenkeresők vagyunk, akár kimondjuk, akár nem. De hol találom meg az Istent?

Isten megszólít bennünket, a Szentírásban is

 

Kereszténységünk legnagyobb titka, hogy az Isten megszólít bennünket. Hogy emberségünkben szól hozzánk, a názáreti Jézus által. Így olvassuk a Szentírásban: „Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták által. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk…” (Zsid 1,1–2).

Mindannyian vágyakozunk a végtelen Isten után,

„kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt.”

 

(Berzsenyi Dániel: Fohászkodás)

 

Tudni szeretnénk, de tudásunk csak töredékes. Ugyanakkor ott él bennünk a sejtés: kell, hogy legyen. Örök vitatéma, vajon tényleg létezik-e? Bizonyítékokat keresünk. Vannak gondolkodók, akik nem tartják szükségesnek Isten létezését. Vannak

világhírű tudósok, akik választ találnak a sok „hogyan?” kérdésre, de őszintén megvallják, hogy a „miért?”-re nincs racionális felelet.

Jézus az Istenről, az Isten országáról beszél. Benne feltárul előttünk a teremtő, az embereket szerető Isten. Az az Isten, akit Jézus apostolai minden népnek hirdetnek. Az az Isten, aki forrása minden létezőnek. Az az Isten, aki maga a szeretet. János apostol így ír: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk.” (1Jn 4,7–10)  

Jézusban látható formában megjelent közöttünk az Isten. Jézus maga mondja: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) Az Isten: az élet teljessége. Az Isten: az éltető Lélek.

Szentháromság, Andrej Rubljov allegorikus ikonja

 

Amikor az Istenről úgy beszélünk, mint Szentháromságról, akkor belső életét próbáljuk kifejezni: azt az egységet, amely a világban megnyilvánul, mint Teremtő, mint Megváltó, mint Megszentelő.

A szeretet és a magány egymást kizáró fogalmak. Az Isten belső élete nem lehet csupán hűvös létezés.

Az Isten a forrása minden közösségnek, minden igazi kapcsolatnak, ő a forrása a szeretetnek.

Bármennyire szeretnénk is megismerni az Istent, korlátozott létezésünkben csak arra vagyunk képesek, hogy a kegyelem pillanataiban felismerjük, hogy „benne élünk, mozgunk és létezünk”.

Titok az Isten. Titok az élet. Titok a szeretet. „Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)