Toronyházak tövében az ember rádöbben a maga jelentéktelenségére. A felhőkarcoló kilátóteraszáról pedig nem győz csodálkozni a látványban: milyen parányi minden, ami odalenn van! De
bármilyen magasra is jutottam fel, a saját kicsinységérzetem megmarad:
mi vagyok én ahhoz képest, ami még fölöttem van!
A csillagos nyári ég látványától nem tudok betelni. Többször rácsodálkozhattam Erdélyben, a Hargita tövében csendes nyári éjszakákon, micsoda hatalmas a világegyetem. Végeláthatatlan csillagsereg, innen nézve apró fénypontok, de a valóságban elképzelhetetlenül nagyobbak, mint a mi Földünk.
Micsoda hatalmas a világegyetem! (a szerző fotói)
Szeretne az ember egyre magasabbra jutni. S amikor erre törekszik, elfelejti, hogy nem ő a teremtője ennek a világnak. A bábeli torony építői el akarták érni az eget. Beképzeltek voltak. Ezt mondták: „Rajta, építsünk várost és tornyot, melynek teteje az égig ér.” (1Móz 11,4)
Az Úr pedig őket, akik istennek képzelték magukat, szétszórta és összezavarta a nyelvüket.
Jelképes ez a bibliai elbeszélés. Ha többnek gondolja magát az ember, ha úgy hiszi, hogy magától képes felérni az égig, maga készíti elő a saját tragédiáját.
Kik is vagyunk mi, mai emberek? Gyerekeket szoktam kérdezni: tud-e az ember repülőt gyártani? – Persze, hogy tud, jön a válasz. Még űrhajót is. (Arról nem szoktunk beszélni, hogy az űrhajósok, akiknek teljesítményére olyan büszkék vagyunk, olyan kevéssé távolodtak el a Földtől, hogy az a világegyetem nagyságához képest jelentéktelen semmiség.) Majd a következő kérdésem:
Tudtok nekem mutatni valakit, aki gyártana nekem egy szúnyogot?
A válasz először: Miért?! Majd megegyezünk a rózsabogárban vagy katicabogárban. Vagy újabban szeretnék látni egy szarvasbogárgyártó mestert. A világ végére is elmennék, hogy láthassam. Nincs. Élőt, életet teremteni nem képes az ember, aki arra készül, hogy emberszabású robotokkal népesítse be a világot.
Katicabogár – életet teremteni nem képes az ember
Az égig érő tornyot építeni óhajtók nyelvét összezavarta az Úr. A világban ma is ezt tapasztaljuk. Nem vagyunk képesek megérteni egymást, még azok sem, akik ugyanazon a nyelven beszélünk.
Önzésünkben isteneknek képzeljük magunkat. Ennek következtében pedig azt tapasztaljuk, hogy nem értjük egymást.
Szétesőben van minden. Otthon, haza, család, nemzet… Szétesőben az egész világ. Hiába érezzük úgy, hogy kezünkben van – a szó fizikai értelmében, az okos telefonunkkal – szinte minden, nincsenek határok, nincsenek távolságok, mégis a legkeservesebb kínokat szenvedjük, mert elembertelenedtünk, elmagányosodtunk.
Az egyik legszebb ünnepünk a pünkösd. Balassi Bálint ujjongó sorai jutnak az eszembe:
„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!”
Igazi tavaszi ünnep. Virágba borul a természet. Madárdalos az erdő.
A virágzásban ott az élet
De vajon mi, mai emberek tudjuk-e gyönyörűnek látni a világot? Észrevesszük-e, hogy a virágzásban ott az élet? A madárdalban ott van a teremtő?
Vajon képesek vagyunk-e meglátni a másik emberben a csodát, aki ugyanarra az életre született, mint amire, mi születtünk?
Nádirigó: a madárdalban ott van a teremtő
Amit magunk körül tapasztalunk, az sok minden más, csak éppen nem az öröm. Nem az ünnep. Darabokra hullott a világ. Szétszóródott az emberiség. De ne menjünk olyan messzire: szétestek a családjaink, egymást gyalázzák az emberek saját hazánkban is. Semmi nem szent: nem szent az élet, nem szent a család, nem szent a haza. Nem akarunk ismerni se Istent, se embert. Úgy gondoljuk, hogy gátlástalanul építhetjük azt a bizonyos „szép, új világot”, amelyben egyre magasabbra jutunk, de képtelenek vagyunk magunktól felérni az égig.
Pünkösd ünnepe arról szól, hogy az
egymást eddig nem értő emberek ugyanazon a nyelven hallják – és értik – az apostolok üzenetét,
akik eddig bátortalanul, félve-remegve voltak együtt a zárt ajtók mögött. Nem a saját erejükből, hanem a Lélek erejével eltelve bátran mennek az emberek közé, és örömhírt hirdetnek. Örömhírt, az élet győzelmének hírét.
Galamb, a Szentlélek jelképe
A testvériség örömhírét. Hogy bármennyire különbözőek legyünk is – pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiából valók, kisázsiaiak – így olvassuk a Szentírásban –, ugyanannak az Atyának a gyermekei vagyunk. Ugyanarra az életre vagyunk meghívva kivétel nélkül.
Bárcsak valósággá válna napjainkban is az első pünkösd csodája! Bárcsak ráébrednénk arra, hogy az élet szent. És
nem ellenségei vagyunk egymásnak, hanem útitársai.
Útitársak az emberibb élet felé. Amit az Isten Lelke ajándékoz nekünk.
Balassi Bálint így fejezi be a versét:
„Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.
Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!”
Nyitókép: Duccio di Buoninsegna: Pünkösd (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)
