Nemegyszer magunk sem értjük, miből mi lesz (és miért), valamint időnként az lehet a benyomásunk, hogy az ember csupán statiszta a nagy világfolyamatokban. A sokszor nehezen érthető és állandóan változó környezetben, ebben a turbulens világban okkal merül fel a kérdés, van-e bármilyen stabil fogódzónk, iránytűnk, amely segít a mindennapok kisebb-nagyobb döntéseinek meghozatalában?
A katolikus egyházfő, XIV. Leó pápa nemrégiben az olasz vállalkozói, valamint a köz- és magán-
szektor biztosítási ügyeit kezelő Nemzeti Társadalombiztosítási Intézet (INPS) vezetőit és munkatársait fogadta. A találkozás alkalmával emlékeztetett az egyház társadalmi tanítására, és hangsúlyozta, hogy
olyan világban, amelyet a bizonytalanság és változékonyság jellemez, semmiképp sem szabad megfeledkezni az emberről.
Szolidaritásra építő olyan rendszer kialakítását sürgette, „amely a szubszidiaritás, a társadalmi felelősségvállalás és az emberi testvériség elvein alapul”. Mit jelent ez?
Az olasz Nemzeti Társadalombiztosítási Intézet székháza (forrás: Cristian Manieri, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
Már az ószövetségi szentírásban, a mózesi törvények között ott találjuk a szolidaritás elvét. Az aratás és a szüret után,
a learatott termés megmaradt részéért nem volt szabad később a tulajdonosnak visszamennie, mert az a rászorulókat illette
(2Törv 24,19–20). Minden harmadik évben az izraelitáknak a termés tizedét fel kellett ajánlaniuk a birtokkal nem rendelkező levita, valamint az idegen, az árva és az özvegy számára (2Törv 14,28–29, illetve 26,12–15). A hetedik esztendőben, a szombatévben
el kellett engedni annak a tartozását, aki nem volt képes azt visszafizetni
(2Törv 15,1–6), ugyanekkor a rabszolgákat útravalóval együtt a szabadságukkal kellett megajándékozni (2Törv 15,12–18). Amikor pedig elérkezett az ötvenedik, a jubileumi év, az általános amnesztia és az eredeti birtokviszonyok helyreállításának ideje jött el (Lev 25,8–29).
Az ókori embert az a tudat vezette, hogy ő maga sem élt mindig jómódban, hiszen az izraelitáknak is meg kellett tapasztalniuk a nélkülözést és a rabszolgaságot az egyiptomi fogság idején. Az Újszövetség pedig ennél is továbblépett: a szeretet parancsát tette meg legfőbb rendezőelvnek (Mt 22,38–40).
Már az első keresztény közösségekben megjelentek a diakónusok, akiket eredetileg az asztal szolgálatára választottak ki (ApCsel 6,1–6). Nem sokkal később kezdett kialakulni az egyházi intézményrendszer, amelynek fejlődésében a konstantini fordulat is közrejátszott, hiszen attól kezdve a keresztények nagyobb szabadsággal építkezhettek szerte a Római Birodalom területén. Az emberért tenni akaró középkori lelkiséget talán sokféle virágot hozó erős bokorhoz hasonlíthatjuk, hiszen
sorra alakultak azok a papi közösségek, szerzetesrendek, intézmények, amelyek a szegények, idegenek, zarándokok, betegek és rászorulók gondozására
rendezkedtek be.
Nagy Szent Vazul XI. századi ikonja (forrás: Kijev, Hagia Sophia, Public domain, Wikimedia Commons)
Ennek a szolidaritásnak az egyik legeklatánsabb példája keleten az a
nagy szociális központ, amelyet Nagy Szent Vazul szervezett meg a IV. században,
ahol a test gyógyulását ispotály, szállás, fürdő és kolostor is szolgálta. Az épületkomplexum közepén mégis a lelket ápolni akaró Isten háza, a templom kapott helyet.
Eközben nyugaton a bencés monostorok a vendégfogadás központjaivá váltak, és ennek az ősi küldetésüknek máig igyekeznek megfelelni. Olyan közösségek is alakultak, amelyek a nem keresztény ellenség fogságába esettek kiváltását tűzték ki céljukul: a mercedárius és a trinitárius rend tagjai
nemritkán saját magukat ajánlották fel a kiváltandó fogolyért cserébe, ha az összegyűlt adomány kevésnek bizonyult.
Sőt, náluk már akkor tetten érhető a néha modern vívmánynak gondolt utógondozás is: a rendtagok vállalták, hogy a fogság alatt legyengült és elnincstelenedett testvéreiket életük újrakezdésében segítik. Egy másik példa a johannitáké (máltai lovagrend), akik ispotályos rendként alakultak. Kései utódaik a rend jelmondatát élve (a hit védelme és a rászorulók szolgálata), szerte a világon, így hazánkban is jelen vannak.
Francisco Pacheco: Mercedárius szerzetesek keresztény foglyokat váltanak ki (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)
A XIII. század első felében indult világhódító útjára a kolduló rendek mozgalma. Alapítójuk „Isten szegénykéje”, Assisi Szent Ferenc, akinek halála nyolcszázadik évfordulóját éppen idén ünnepeljük. Követői közül kiemelkedik a számunkra is kedves Árpád-házi Szent Erzsébet, aki világszerte az egyik legismertebb magyar szent. Nem véletlen, hogy épp a róla elnevezett budapesti templomban találkozott a szegényekkel és a menekültekkel Ferenc pápa 2023-as magyarországi látogatása során.
Európa nagy részén ferences hatásra kezdett el terjedni az újkor hajnalán a mons pietatis, a keresztény zálogház jótékony intézménye, amelynek
fő célja az uzsora elleni harc,
ezáltal a szegények segítése volt. Rómában is működött ilyen: egykori impozáns székháza ma is ott áll az Örök Város egyik festői kis terén. Nálunk sajnos azért nem terjedhetett el ez az újítás, mert mi abban az időben éppen a törökök elleni harcokkal voltunk elfoglalva.
Az egyház karitatív tevékenysége az újkorban új súlypontokat kapott. A minőségi és sokak számára elérhető oktatás lett az ember felemelésének kiemelkedően fontos eszköze, így sorra alakultak azok a papi és szerzetesi közösségek, amelyek a nevelést tűzték zászlajukra. Egymás után nyíltak – hazánkban is – az alsó-, közép- és felsőfokú oktatási intézmények, kollégiumok. Emellett új lendületet kapott az elesettekkel való törődés is:
a női betegápoló rendek áldozatos szeretetének állít emléket, hogy sok nyelven, így magyarul is nővéreknek nevezzük a női betegápolókat.
A nagy földrajzi felfedezések révén kitágult világban a misszionáriusok helytálltak az őslakosok körében: a dél-amerikai esőerdőkben csodájára járnak azoknak a romoknak, amelyek máig tanúskodnak az őslakosok és a jezsuiták barátságáról. Utóbbiak letelepítették, önkormányzattal rendelkező városokba, redukciókba szervezték, egyben önállóságra tanították az őslakosokat, és a fejlődés lehetőségét kínálták nekik. Nem véletlen, hogy tevékenységük szálka vagy inkább gerenda lett a hódítók szemében, akik a helyiekben olcsó munkaerőt, a redukciókban pedig konkurenciát láttak.
Új kihívást jelentett az ipari forradalom és következményei az egyház számára is. Ekkor fogalmazta meg az egyház a maga szociális tanítását. Éles korszakhatárt jelentett az 1891-ben kiadott, forradalminak számító gondolatokat tartalmazó, ma is alapvető fontosságú szociális enciklika, a Rerum novarum. A dokumentumot jegyző XIII. Leó pápa ezen a téren mind a mai napig vonatkozási pontnak számít; személye és szociális érzékenysége a jelenlegi pápa, XIV. Leó névválasztásában is kulcsszerepet játszott.
Ezen a vonalon haladva jelent meg a mostani pápa első apostoli buzdítása, amely a Dilexi te (Szerettelek téged; Jel 3,9) címet viseli. Nem véletlen, hogy Assisi Szent Ferenc ünnepén, 2025. október 4-én látta el kézjegyével a dokumentumot, amelynek mondanivalója fontos lehet a gazdasági élet szereplői számára is, és még egy elődje által megkezdett témát folytat. A Szentatya szó szerint idézi Ferenc pápát, amikor hangsúlyozza: „Vannak gazdasági szabályok, amelyek a növekedésre nézve ugyan hatékonyak, ám nincsenek jó hatással a teljes emberi fejlődésre.
Növekszik a gazdagság, de méltányosság nélkül, és így nem történik más, mint hogy »a szegénység újabb formái jönnek létre«”
(Fratelli tutti, 21, Dilexi te, 13).
Mindig újra kell olvasnunk az evangéliumot – figyelmeztet a pápa –, nehogy azt kockáztassuk, hogy az abban foglaltakat világi mentalitással helyettesítjük. Az egyház szegények iránti kiemelt figyelme mind motivációiban, mind stílusában különbözik bármely más humanitárius szervezet tevékenységétől. A rászorulókon való segítés ugyanakkor bennünket is figyelmeztet a magunk gyengeségeire: az idősek például törékeny testükkel sebezhetőségünkre emlékeztetnek bennünket, még akkor is, ha megpróbáljuk azt a jólét vagy a külsőségek mögé rejteni. Az egyház kétezer éves hagyományát folytatva hangsúlyozza XIV. Leó, hogy az emberközpontú társadalom kialakításának egyik legfontosabb pillére a szegények szolgálata. Az elnevezés megtévesztő lehet, szegények ugyanis – tudjuk jól – sokféleképpen lehetünk mi magunk is, akár anyagi, kulturális vagy lelki értelemben.
Olyan korban élünk, amelyben az egyik legfontosabb mutatónkká azt tettük, mekkora a gazdasági növekedés, azonban úgy tűnik, a vallási-etikai alapok elvesztésével elfeledkezni látszunk arról, hogy a világ folyamatainak keresztény értelmezése abból indul ki, hogy minden ember korra, nemre, társadalmi helyzetre vagy bármilyen más körülményre való tekintet nélkül Isten képmása, így egyenlő méltósággal rendelkezik. A teremtés középpontjában pedig nem az egyes tárgyak, a haszon (azaz „a dolgok”), hanem az ember áll.
Az ember feladata pedig a keresztény felfogás szerint a köz javának (bonum commune) előmozdítása, amely mindig a személyek fejlődésére van rendelve,
és nem fordítva. Ezért van szükség emberközpontú etikára, amelyben az alany maga az ember, a munka, a haszon pedig neki van alárendelve. A haszon van az emberért, az erkölcsi alapoknak kell meghatározniuk a gazdasági célokat – és nem fordítva.
A keresztény erkölcsi elvek olyan alapokat tudnak adni, amelyek lehetővé teszik, hogy
önmagunkon túlmutatóan, generációkat átívelő módon tudjunk gondolkodni.
Ha így nézzük a világot, akkor egészen más értelmet nyernek a rövid távon talán kiadást és esetleg lassulást, hosszú távon azonban nyereséget és világos fejlődést biztosító olyan célok, mint például az „értékelvűség” vagy a „kollegialitás”, illetve a „családbarát munkahely” vagy éppen a „fenntarthatóság”, illetve a „teremtésvédelem”. A keresztény életelvek képessé tesznek arra, hogy az egyént a közösség dimenziójában fedezhessük fel, az egyén jólétét a köz javában keressük, egyben munkánkat térben és időben saját személyes életünkön túlmutató törekvésekkel gazdagíthassuk.
XIV. Leó nemrégen befejezett afrikai látogatása alkalmával Egyenlítői-Guinea vezetői előtt hangsúlyozta: az egyház társadalmi tanításának célja, „hogy a problémamegoldásra neveljen, hogy minden generáció szembe tudjon nézni az új kihívásokkal”. Bizonytalanságaink közt, ha hosszú távon akarunk gondolkodni, valóban érdemes azokra a vonatkoztatási pontokra és példákra tekinteni, amelyeket a keresztény etika kínál. A történelmi példák is mutatják, hogy ezek kiállták az idő próbáját, hosszú generációkon keresztül és sokféle társadalmi környezetben stabil fogódzót jelentettek, és jelenthetnek ma is.
Nyitókép: Szent Erzsébet betegeket látogat Marburgban (forrás: Adam Elsheimer, Public domain, Wikimedia Commons)
