Misiones tartományban, Corpus Christi településen járunk, Argentína északi részén. Ez már az esőerdők vidéke. Feltűnő a föld vörös színe. Itt csak egyetlen éjszakát töltünk, de már olyan a klíma, hogy este meg lehet mártózni a szabadtéri medencében is a szomszédos Gobernator Roca településen, a szálláson, ha valaki elég bátor. (A helyiek nem teszik, nekik most tél van, bátor tettemet le is fotózták.)
Corpus Christi település bejárata (fordított) magyar színekben (a szerző fotói)
A tartomány neve is árulkodó: a mai Paraguay, Brazília és Argentína területén a XVII. század elején a jezsuiták missziókat létesítettek az itt lakó guaraní indiánok védelmében. Loyolai Szent Ignác rendje különleges, „szent kísérletbe” kezdett az őslakosok körében.
Letelepítették, önkormányzattal rendelkező városokba, redukciókba szervezték, egyben önállóságra tanították őket, és a fejlődés lehetőségét
kínálták nekik. A spanyol konkvisztádorok ezzel szemben az indiánokban inkább olcsó munkaerőt, a termelést is folytató redukciókban pedig konkurenciát láttak.
Loyolai Szent Ignác szobra a redukciók korából – Museo De Arte Hispanoamericano Isaac Fernández Blanco, Buenos Aires
Krisztus evangéliumának hirdetésén kívül ugyanis a jezsuiták tanárokat, zenészeket, illetve asztalosokat, műtárgy- és hangszerkészítőket, építőipari, illetve könnyűfém-megmunkáló szakembereket képeztek. A hódítók és a harminc redukció közötti feszültség oda vezetett, hogy a jezsuitáknak végül 1768-ban fel kellett számolniuk ezeket a közösségeket, ahol jó másfél évszázad alatt összesen hétszázezer guaranít kereszteltek meg. Fritz Hochwälder Szent kísérlet, valamint Roland Joffé 1986-ban Robert de Niro és Jeremy Irons főszereplésével készült A misszió című filmje erről a drámáról szól.
Miért éppen vörös?
Ha az ember az egykori jezsuita missziók romjait nézi, feltűnő az építmények vöröses színe, amely különösen tűző napsütésben nyújt markáns élményt. De miért ez a szín uralja a helyi színskálát? A válasz nem elsősorban a fényviszonyokban keresendő, hanem a földben: az itteni föld, a kövek vöröses színe a magas vastartalomnak köszönhető. A redukciókban élő közösség tagjai kemény munkával, kiégetéssel vonták ki a vasat a kövekből, amelyekből a guaraník a jezsuiták segítségével kisebb használati és műtárgyakat készítettek, így tanították őket fémfeldolgozásra, művészetre és a fémek hétköznapi használatára.
Jezsuita misszió romjai – a sekrestye bejárata San Ignacio Miníben
Corpus Christi, a harminc redukció egyike, Krisztus Testéről, azaz Úrnapja ünnepéről kapta a nevét. A közösséget 1622-ben alapították. A különböző betegségek terjedése miatt háromszor kellett költözniük, míg 1701-ben meg nem találták negyedik, immár végleges helyüket a mai Corpus Christi városa helyén, amely stratégiai szempontból is kiemelkedő helyen állt: a magaslatról be lehetett látni a három kilométerre húzódó Paraná folyó forgalmát, illetve erre vezetett több fontos út is.
Innen ellenőrizni lehetett a Brazília felől beszivárgó rabszolga-kereskedők mozgását is,
akik veszélyt jelentettek a guaraník számára.
A guaraní missziók területét mutató tábla - már visszafoglalta az esőerdő
A többi redukcióhoz hasonlóan Corpus Christit is fel kellett adni 1768-ban. A település valahogyan mégis túlélte a háborúkat és viszontagságokat, a XIX. század végén pedig Európából telepesek érkeztek ide. A város rövid ideig az újonnan megalakult Misiones tartomány kijelölt székhelye is volt. A helyi emlékezet szerint úgy
száz évvel ezelőtt még álltak az egykori jezsuita misszió falai,
megmaradt sok tetőcserép is, de az akkori vezetés szemében ezek nem jelentettek megőrzendő értéket, ezért építőanyagnak adták el őket.
Az argentin kormány csak 1943-ban döbbent rá a redukciók romjainak kulturális és történelmi értékére. Corpus Christi romjait időközben visszafoglalta az esőerdő, de az utóbbi évtizedekben gondosan óvják azt, ami megmaradt belőlük. Néhány éve sikerült a megmunkált kövekből valamennyit visszavásárolni a kisváros múzeuma számára.
Magyar sorsok az esőerdő mélyén
Huszonnégy éven át volt a település polgármestere Ignacio Németh, aki büszkén – argentin spanyol nyelven – meséli, hogy az első, itt otthonra lelt magyar bevándorló 1910-ben érkezett ide Tóth János személyében. Őt mások követték, köztük a volt polgármester ősei.
A betelepülők mindegyike kapott száz-száz hektár esőerdőt, amelyet azonban mindenkinek magának kellett művelhetővé tennie.
A tartomány a híres argentin teaféleség, a yerba mate ősi termőhelye, ezért az idejövők ezzel kezdtek foglalkozni. A mate fájának levele ma is nagyon értékes, országszerte az argentinok kedvenc itala (Ferenc pápa is szívesen fogyasztotta); értékét jól mutatja, hogy a guaraník között egy időben fizetőeszköznek számított.
Bangha Béla jezsuita a két világháború között járt Dél-Amerikában, és a Corpusban élő katolikus magyarokat is felkereste. Tóth János történetét Bangha később a missziós naplójában részletesen bemutatja. Amikor családjával itt otthonra lelt, a települést a kihalás fenyegette.
Bangha Béla dél-amerikai útján a Corpusban élő katolikus magyarokat is felkereste
A város újranépesítésében tehát fontos szerepet játszottak az akkor érkezett magyarok. Sokak emlékezetében éppen ezért Corpus mint magyarok által újraalapított város él. Maga Tóth János szorgalmával a feléledt városka egyik legtehetősebb polgárává lett, neki volt a legnagyobb teaültetvénye, és ő vezette a templomépítési mozgalmat is. A helyi emlékezet szerint a településen egy akkor (és ma is) ritkaságnak számító emeletes házat emeltetett a tartományi kormányzó számára, mivel a helyiek azt szerették volna elérni, hogy a kisváros újra Misiones székhelye legyen. Ez a ház még ma is áll.
A jezsuita misszió valahai főterén, a régi temetőben sétálva nemcsak az egykori magyar bevándorlók és leszármazottaik neve tűnik fel, hanem a helyiek történetét jól ismerő volt polgármesternek köszönhetően további magyar sorsok is körvonalazódnak.
Magyar sírok Corpus Christiben, a jezsuita redukció egykori főterén
Németh Ida egy bevándorlóhajó fedélzetén látta meg a napvilágot, és bőven elmúlt már negyvenéves, mire megkapta első személyi okmányait Juan Domingo Perón első elnöksége idején, az elnök feleségének, Evitának köszönhetően. László István ugyancsak az első betelepülők között volt. Gyermekkori játszópajtása, Németh Rozália végül követte Istvánt Corpus Christibe, ahol összeházasodtak, gyermekeik születtek, most pedig egymás mellett nyugszanak a település temetőjében.
Ma is ebben a tiszta, rendezett, tágas, esőerdővel körülvett kisvárosban élnek az egykori magyar betelepülők leszármazottai, és mindig nagyon örülnek a magyar látogatóknak, különösen a névrokonaiknak. A most élő helyiek a harmadik-negyedik-ötödik generáció tagjai, ők már nem beszélnek magyarul, de kulturális kötődésük a magyar állami figyelemnek is köszönhetően újra erősödik.
Szentmise a magyarok alapította idősotthonban – Corpus Christi (fotó: Kasza István)
Az idősek otthonában, amelyet magyarok alapítottak, szentmisét mutattam be és találkoztam az ott élőkkel. Ignacio Némethnek köszönhetően
a magyar nemzeti színek néhány éve bekerültek a település zászlajába:
a kisvárosban élő magyarok és utódaik ezzel a történelmi gesztussal szimbolikusan is Corpus Christi, azaz Krisztus Teste tagjai lettek.
Nem ez azonban az egyetlen redukció errefelé. A közelben lévő San Ignazio Miní, a romjaiban is monumentális település a Világörökség része, amelyet több mint érdemes megnézi.
Nyitókép: San Ignacio Miní temploma romjaiban is tiszteletet parancsoló látvány
