A bor ideje?

Nem a válság látványos jelei ezek, inkább finom elmozdulások – de éppen ezért nehezebben is értelmezhetők.

Sok szó esik az utóbbi években arról, hogy a nemzetközi boros kiállítások súlypontjai átrendeződnek. A kérdés azonban talán nem az, hogy az egyik esemény „átveszi-e” a másik helyét, hanem az, hogy maga a modell válik-e idejétmúlttá. A klasszikus trade fair logika – amely szerint a bor elsősorban termék, a találkozás pedig tranzakció – egyre kevésbé tűnik elegendőnek olyan közegben, ahol a fogyasztás mögötti kulturális jelentések is meginognak.

Párizs ebben a helyzetben ideális díszlet. Nemcsak azért, mert vonzó és könnyen elérhető, hanem mert maga is a kulturális reprezentáció egyik központja. A Wine Paris ennek megfelelően nem pusztán borokat mutat be, hanem történeteket kínál. Csakhogy ezek a történetek sokszor inkább elfedni próbálják, semmint feltárni a bizonytalanságot.

Miközben a standokon a terroir, a tradíció és az identitás nyelvén beszélünk, a számok és a piaci visszajelzések kevésbé megnyugtató képet rajzolnak. A borfogyasztás több hagyományos piacon csökken, és nem csupán átmeneti visszaesésről van szó. A fiatalabb generációk számára a bor már nem evidens kulturális választás. Nem lázadásból fordulnak el tőle, egyszerűen nem kötődnek hozzá ugyanúgy.

A Winw Paris üdvözlő képén a napfényben fürdő szőlők nem árulkodnak arról, hogy a borfogyasztás milyen változáson megy keresztül
Fotó: JB.Nadeau

 

Az egészségtudatosság, az alternatív italok térnyerése, valamint a gazdasági nyomás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a bor elveszítse korábbi „alapértelmezett” státuszát. Ami egykor a mindennapok része volt, ma egyre inkább alkalmi, tudatos döntéssé válik – vagy éppen elmarad. A beszélgetések során visszatérő, bár sokszor óvatosan kezelt téma volt a vörösborok iránti kereslet csökkenése. Egyes régiók számára ez nem pusztán piaci kihívás, hanem identitáskérdés is. Közben a fehérborok és a könnyedebb stílusok iránti érdeklődés növekszik – ami jól mutatja, hogy nem egyszerűen kevesebb borról, hanem más borról van szó.

Azonban a kérdés nemcsak piaci, hanem érzékelhetően élettani és kulturális is.

A vörösbor – különösen a magasabb alkoholtartalmú, tanninosabb stílusok – olyan testérzetet kívánnak meg a fogyasztótól, amely ma egyre kevésbé kompatibilis a mindennapi élet ritmusával. A tudatosabb kortárs táplálkozás felől nézve az emberi biológia sem feltétlenül „partner” ebben: a nagyobb alkoholtartalom, a koncentráltabb szerkezet, a hosszabb lebontási idő egyre kevésbé fér bele abba az életmódba, amely a könnyedséget, a tisztaságot és a kontrollt helyezi előtérbe. Ami korábban a gazdagság és a mélység jele volt, az ma sokak számára inkább fizikai és mentális terhelésként jelenik meg – nemcsak nem akarjuk, de egyre kevésbé is bírjuk.

Elsőre a test szintjén ez egyszerű kényelmi kérdésnek tűnhet, valójában azonban mélyebb kulturális elmozdulásról van szó. A vörösbor olyan világhoz tartozik, ahol az idő még lineárisan telt, ahol egy vacsora esemény volt, nem pedig csupán egy, a napot megszakító epizód.

Ebben az értelemben

a vörösbor visszaszorulása szinte szimbolikus.

Ahogy Walter Benjamin írja a tapasztalat eltűnéséről, a modernitás nemcsak felgyorsítja az időt, hanem ki is üresíti azt. A vörösbor – hosszú érlelésével, dekantálásával, rétegzettségével – mintegy megtestesítője ennek az elvesző „mély időnek”, aminek a polgár volt az egyik utolsó hordozója. Nem véletlen, hogy éppen ez a kategória kerül most a legnagyobb nyomás alá. Ami korábban érték volt – a koncentráció, a súly, a komplexitás –, az ma egyre gyakrabban válik teherré.

És talán éppen ez magyarázza a változás gyorsaságát is. Nem lassú ízlésváltás zajlik, hanem egy életmódváltás következménye csapódik le hirtelen a borfogyasztásban. A vörösbor nem „rosszabb” lett, hanem rosszabbul illeszkedik ahhoz a világhoz, amelyben kevesebb az idő, kisebb a tolerancia a fizikai és mentális „azonosulásra”, és nagyobb az igény az azonnali, könnyen értelmezhető élményekre. Ebben a kontextusban a fehérborok előretörése nem meglepő, inkább logikus következmény. Itt válik igazán élessé a kérdés: vajon a borágazat képes-e saját kulturális narratíváját újragondolni?

A „boredukáció” hagyományos formái egyre kevésbé működnek.

A fogyasztó nem akar tanulni, ha közben nem élvez. Nem akar dekódolni, ha nincs azonnali kapcsolódási pont. És talán nem is akar hinni olyan történetben, amelyet túl sokszor, túl változatlan formában hallott már. Nem nagyon érti az ismétlésben működő liturgia eleganciáját sem.

A Wine Paris egyik erőssége, hogy ezt részben felismeri. Élményt kínál, nemcsak terméket. Ugyanakkor éppen ebben rejlik a korlátja is: az élmény könnyen válhat felszínessé, ha nem társul valódi önreflexióval. A bor világa ma nemcsak új kommunikációt, hanem új gondolkodást igényelne – kevesebb bizonyossággal és több kérdéssel.

Külön fejezetet érdemelne a magyar jelenlét is. A stand kétségkívül gazdag és sokrétű képet mutatott, amelyben

egymás mellett jelent meg tradíció és kísérletezés, könnyedség és komolyság, nemzetközi nyitottság és lokális karakter.

Mindez akár egy izgalmas, sokhangú történet ígéretét is hordozhatná, ha a hangok időnként nem beszéltek volna el egymás mellett. Az emberben óhatatlanul felmerült a kérdés, vajon mi az a mondat, amelyet ebből a gazdag anyagból érdemes lenne kiemelni. Vagy talán éppen az a szándék, hogy ne egyetlen mondat legyen, hanem több, egymást kioltó félmondat? Ez a nyitottság kétségtelenül kortárs gesztus, ugyanakkor könnyen válik irányvesztéssé, ha nem társul hozzá világos állítás. Különösen azért, mert a borvilág globális problémái hagyományosan némi késéssel, olykor öt-tíz éves csúszással érkeznek meg hozzánk, és úgy tűnik, a válaszaink is hasonló időeltolódásban születnek. Így a magyar stand egyszerre próbált reagálni egy már kifutóban lévő korszak kérdéseire és egy még alig körvonalazódó jövő kihívásaira, miközben a jelenre vonatkozó állítás meglepően halvány maradt. Ebben az értelemben a jelenlét nemcsak reprezentáció volt, hanem egy kissé késve érkező önértelmezési kísérlet is, amelynek tétje világos, de a formája még bizonytalan.

Akár a kínálat, úgy a standok forgataga is színes és a prosperitást idézi
Fotó: Philippe Labeguerie

 

Mindez különösen éles a szőlőhegy perspektívájából nézve. Ott, ahol a bor még mindig időhöz, munkához és tájhoz kötött valóság, egyre nehezebb nem észrevenni a feszültséget a termelés lassúsága és a piac egyre gyorsuló, mind türelmetlenebb elvárásai között. Mintha ugyanazt a nyelvet beszélnénk, de már nem ugyanabban az időben – és talán már nem is ugyanannak a világnak.

A szőlőben a változás ciklusokban mérhető, évjáratokban, évtizedekben. A piacon viszont negyedévekben és trendekben. Ami az egyik oldalon természetes ritmus, a másikon késlekedésnek tűnik. És ebben az eltérésben nemcsak gazdasági feszültség van, hanem egy mélyebb, nehezebben feloldható törés is: a bor lassúsága egyre kevésbé találkozik azzal a kultúrával, amely a gyorsaságot tekinti alapállapotnak.

Talán nem is a borral van a probléma, hanem azzal a közeggel, amelyben még megpróbáljuk értelmezni. Olyan közeggel, amely már nem feltétlenül igényli azt a fajta figyelmet, időt és jelenlétet, amelyből a bor egykor értelmet nyert. Így a kérdés már nem az, hogyan alkalmazkodik a bor a világhoz, hanem az, marad-e még egyáltalán helye ugyanabban a jelentésben.

Nem a bor vált bizonytalanná, hanem az a kultúra, amely eddig magától értetődőn hordozta. Nagy a kihívás. Egy újra erősödő borkultúra a kultúra új eleganciáját is formálhatná.

Újra meg kellene tanulni a magyar mezőgazdaságban szövetkezni? Merre tovább magyar bor? Hogy lehet egy mondatban említeni a könnyűdrogokat a borral? Zelnik János agrárközgazdásszal, szőlő és borászati szaktanácsadóval és Hollósi Dáviddal, MBH Bank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletágának ügyvezető igazgatójával beszélgettünk a magyar szőlő és borágazat jelenéről és lehetőségeiről, a magyar borstratégia rendszerváltás után kialakult problémáiról, a minőség és mennyiség örök kérdéséről, a borfogyasztási szokások megváltozásáról és a borfogyasztás csökkenő tendenciájáról, illetve a lehetséges kiutakról. A Magyar Szemle podcastja:

Nyitókép: Fotó: Philippe Labeguerie

A cikk fotóinak forrása: a Wine Paris médiaoldala