Vajon mit érezhettek az apostolok, amikor magukra maradtak? Három évig együtt jártak valakivel, akit hol értettek, hol nem. Együtt voltak Jézussal, aki az élet kenyeréről beszélt,
ők pedig hallották az emberek véleményét: kemény beszéd ez, ki fogadhatja el.
Jézus megkérdi tőlük: Ti is el akartok hagyni engem? Péter apostol válaszol: Uram, kihez mennénk, az örök élet igéi tenálad vannak. (Jn 6,60–68)
Nem tudom elképzelni, mit érezhettek, amikor az evangélista, Lukács elbeszélése szerint eltűnt Jézus a szemük elől, és ahogy fogalmaz: fölment a mennybe. (Lk 24,46–53) Azt azonban saját tapasztalatomból tudom, mit érez az ember, amikor vége van egy életszakasznak: vége van például a középiskolának. Ballagunk. Elválunk az iskolától. Elszakadunk a tanárainktól. Azoktól, akikkel talán nem is értettünk mindig mindenben egyet. De most, amikor éppen el kell köszönnünk, valami belénk hasít: jó volna még együtt lenni. Most döbbenünk rá, hogy mennyi mindent kaptunk, és még mennyi mindenre volna szükségünk. De nem: el kell válnunk.
Ballagók 1959 – jó volna még együtt lenni (a szerző felvételei)
Úgy érezzük, valamiképpen magunkra maradtunk. Volt, akire figyelhettünk, akire hallgathattunk. Biztonságban éreztük magunkat. Még akkor is, ha szűkek voltak a folyosók, ha úgy gondoltuk, nagyobb szabadságra volna szükségünk. Most itt van, megkaptuk, szabadok vagyunk. Mehetünk. Sőt: mennünk kell. Nem maradhatunk.
Az apostolok, akik közvetlen tanúi voltak Jézus tanításának és cselekedeteinek, most magukra maradtak. Úgy, hogy küldetést kaptak: az egész világra szóló küldetést. Menjetek, tegyétek tanítványaimmá a népeket.
Amikor Jézus megszólította őket és elhívta, hogy kövessék őt, mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy majd nekik kell tanúságot tenni arról, hogy Jézus legyőzte a halált.
Tanúságot tenni arról az országról, amely nem ebből a világból való, de már megkezdődött közöttünk.
Tanúságot tenni arról, hogy nem úszhatunk együtt az árral, különben végünk van. Elpusztulunk. Bizonyságot arról, hogy velünk az Isten. Benne élünk, mozgunk és létezünk. (ApCsel 17,28)
Megtapasztalták, hogy milyen törékeny és kiszolgáltatott az emberi élet. A viharban halálfélelem vett erőt rajtuk. Velük volt ugyan Jézus, de úgy gondolták, nem törődik velük. Fölkeltették, szemrehányást tettek neki: Nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Máskor megtapasztalhatták azt is, hogy Jézus jelenléte gyógyító jelenlét.
A viharban törékeny és kiszolgáltatott az emberi élet
Jézus, aki látszólag közömbös volt velük szemben, parancsol a szélnek, rászól a vízre. Csendesség támad. Mit féltek, kicsinyhitűek? – mondja nekik. (Mt 8,23–26)
Az apostolok magukra maradnak.
Együtt voltak Jézussal a kínszenvedése előtti estén, amikor az Úr kezébe vette a kenyeret és a bort, és mondta: ez az én testem, ez az én vérem. Rájuk bízta, hogy amikor őrá emlékeznek, ezt cselekedjék. A Getszemáni-kertben tanúi voltak a vérrel verítékezésnek.
A velünk, emberekkel a halálig közösséget vállaló Jézus halálfélelmének.
De Péter, János és Jakab, akik többet láttak, mint a többi apostolok, nem tudtak virrasztani Jézussal. Elnyomta őket az álom.
Pedig ők voltak azok, akiket Jézus maga mellé vett akkor, amikor a halálán lévő kislányt kézen fogta, és így szólt: Kislány, mondom neked, kelj fel! (Mk 5,41) Ők voltak azok, akiket felvitt magával egy magas hegyre, ahol színében elváltozott előttük: megmutatta nekik istenségének fényét. Mintegy beavatta őket a titokba: őbenne jelen van az Isten, az istenség ragyogása. (Mt 17,5)
Pétert, Jánost és Jakabot vitte fel egy nagy hegyre, ahol megmutatta nekik istenségének fényét
A keresztre feszítést az apostolok már távolabbról figyelték. A kereszt alatt pedig nem maradt közülük senki, csak János.
Most együtt vannak ismét, Jézus föltámadása után. Jézus többször megjelent, de valamiképpen elhomályosult a látásuk, nem ismerték föl azonnal. De mégis megtapasztalhatták, hogy a Mester, akit megfeszítettek és sírba tettek,
él, föltámadott. Valóságos testben. De már másként. Átlényegülve. Legyőzve a halált.
Az élet üzenetét bízta rájuk. Ezzel az üzenettel küldi őket az egész világra.
Jézus tanítványai kétezer év óta nélkülözik Jézus fizikai közelségét. De mégis jelen van. Valóságosan. Kiárasztotta a Szent Lelket: a bátorság, az erősség, az igazság Lelkét.
Vajon véget ért a történet az apostolokkal? Vajon Jézus emlékezete felszívódott, elhomályosult a történelemben? Egyértelmű a válasz, hogy nem. Az apostolok vállalták a küldetést. Életüket adták a meggyőződésért, hogy Jézus él. Hogy föltámadt.
Szenvedett, meghalt, sírba tették – de feltámadt és él
Az üzenetet továbbadták, s a Jézusra emlékező közösségek erőt merítettek a kenyértörésből, amit Jézusra emlékezve cselekedtek és cselekszenek mind a mai napig.
Fölment a mennybe és ül az Atya jobbján: emberi dadogás, mégis élő hitvallás. Jézussal kapcsolatban nem beszélhetünk térről és időről, nincs fönn és lenn, Jézusban az Isten szólt bele az ember életébe. Jézus magáról mondja: Én és az Atya egy vagyunk. (Jn 10,30) Amit a Tábor hegyén megtapasztaltak a kiválasztott apostolok, annak a valóságát élik át most valamennyien, akikről úgy beszél az evangélista, hogy a szemük láttára felment a mennybe.
Felhő borítja el. Az Isten jelenvalóságának kifejezésére használja a Szentírás a felhőt.
Emlékezzünk vissza a Tábor-hegyi jelenetre: A felhőből szózat hallatszott, ez az én szeretett Fiam.
Rádöbbennek az apostolok, hogy aki meghívta őket, akinek a követésére vállalkoztak, az nem egy a millió ember közül, hanem maga az Isten. Ezért olvassuk: leborultak. Az imádás kifejezése ez. És örömmel mentek vissza az Olajfák hegyéről. Tele emlékekkel, tapasztalásokkal, és a küldetés felelősségével. A hit bizonyosságával: hogy – bár nem látjuk – velünk az Isten.
Rónay György írja:
Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.
Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.
Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.
Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.
(Jelenlét)
