„Uram, háborúból jövök én,
mindennek vége, vége.
Békíts ki magaddal s magammal,
hiszen Te vagy a béke!”

Ady fohászát sokan ismerjük. Mintegy helyzetjelentést ad: zűrzavaros az élete, háborgó. Béke után sóvárog. Érzi, tudja, hogy magától erre nem képes. Az Úrtól vár segítséget. „Szemem a hegyekre emelem, onnan jön segítségem! Az Úrtól jön az én segítségem, aki az eget és a földet alkotta!” – imádkozik a zsoltáros. (121. zsoltár)

József Attila pedig ezt írja: „Láttam, Uram, a hegyeidet, s olyan kicsike vagyok én… Szeretnék nagy lenni, Hozzád hasonló, hogy küszöbödre ülhessek, Uram!” (Isten)

Az emberben ott él az ősi vágy a teljesség után. Rádöbben kicsinységére, lenyűgözi a teremtett világ fenséges csodája, elbűvöli az élet titka. Keresi az ember a helyét. S egyszerre csak – a legváratlanabb pillanatban – megszólal egy hang, valahol legbelül.

Lenyűgözi a természet csodája (a szerző fotói)

 

Megérez valamit az ember abból, hogy része egy felfoghatatlan nagy egésznek. Annak a világnak, aminek megismerésére törekszik az emberi tudomány. És eljut annak a felismeréséig, hogy

minden válaszból újabb kérdések támadnak. Az ember élete nem más, mint nyugtalan boldogságkeresés.

Vágyakozás a béke után.

Az embert megszólítja a környező világ. Van olyan helyzet, amely kilátástalannak tűnik. Úgy érzem, verembe estem. Lenn vagyok. Sokszor mondjuk: magam alatt vagyok. A legkülönfélébb tragédiákkal találkozunk. Tűzvész, földrengés, árvíz, szélvihar: ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek. De van olyan helyzet is, amikor felszabadultan örülni tudunk az életnek: megszületik egy kisbaba, kinyílnak a virágok, felérünk egy hegycsúcsra, és kitárul előttünk a világ. Fenséges, szép, csodálatos. Az embert megszólítja a természet szépsége, megszólítja az élet sokféle nehézsége. S az emberből önkéntelenül is felfakad a válasz. Az emberlét lényegéhez tartozik, hogy párbeszédre képes.

Fenséges, szép, csodálatos 

 

Jézus tanítványait imádkozni tanítja. (Lk 11,1–13) Az imádság tulajdonképpen párbeszéd. Megérzem, megtapasztalom, hogy nem vagyok magamra hagyva ebben a világban. Tartozom valahová. Valakihez tartozom.

Ezt mondjátok: Atyánk! Szólítsátok meg az Istent, bátorítja Jézus a tanítványokat. Azt az Istent, aki öltözteti a mezők liliomait, aki táplálja az ég madarait. Forduljatok hozzá bizalommal!

Legyen szent az Ő neve mindenütt a földön: mi az Istent nem vagyunk képesek szentebbé tenni. A szent fölötte áll minden e világinak, minden ideig valónak. Amikor azt tapasztaljuk, hogy világunk nem akar tudomást venni arról, hogy nem mi vagyunk az urai a földnek, a teremtésnek, nem mi irányítjuk a csillagok járását, nem mi teremtjük az életet, akkor meg kell tennünk mindent azért, hogy

ne tiporják sárba azt, ami szent.

Megszólít bennünket, nemritkán megrázóan, ez az életet pusztító, sokszor gyilkos világ: válaszunk, hogy jöjjön el az Isten országa, az igazságosság, a béke és az öröm országa. Találkozunk ínséggel, nyomorúsággal, éhezéssel: a mindennapi kenyérért könyörgünk. Sokszor mi magunk is hibázunk, vétkezünk: irgalomra szorulunk mindannyian. Kell, hogy mi magunk is tudjunk megbocsátani.

Megrázóan szólít meg az életet pusztító világ

 

Tele vagyunk kérésekkel. S nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ajándékba kapunk sok mindent.

Ajándékba az időt, a társakat, a családot, a gyökereinket, kultúránkat, hitvalló példaképeinket.

Ki kell mondanunk, újra és újra, hogy Uram, köszönöm!

Az imádság párbeszéd. Kérés. Köszönet. Dicsőítés. Hitvallás. Megvallása annak, hogy mi magunk önmagunkban kevesek vagyunk. Van Teremtőnk. Jézus az Istent Atyának mondja: mint a gyermekek, úgy kell, hogy kapcsolatban legyünk vele.

Sokan úgy gondolják, hogy az imádsággal ők irányítják az Istent. Tévednek. Az imádság hitvallás. Önátadás. Az Isten akaratának elfogadása.

 

Loyolai Szent Ignác imáját sokan ismerik:

 

Fogadd el, Uram, szabadságomat, fogadd el egészen!
Vedd értelmemet, akaratomat és emlékezésem!
Mindazt, amim van, és ami vagyok, Te adtad ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok egyszerre mindent.
Legyen fölöttünk korlátlan Úr rendelkezésed!
Csak egyet hagyj meg ajándékodul: szeretnem Téged!
Csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel,

S minden, de minden gazdagság enyém, más semmi nem kell.

 

Nyitott szívvel, nem önmagunkba zárkózva kellene élnünk. Hagynunk kell, hogy

megszólítson bennünket a teremtés csodája. Észre kell vennünk a körülöttünk élő emberek örömeit, bánatait.

Benne kell élnünk a nagy Egészben, benne kell élnünk az Istenben, ahogy Szent Pál mondja: „Benne élünk, mozgunk és létezünk.” (ApCsel 17,28)

Szent Ágoston pedig ezt mondja: „Magadnak teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a szívünk, míg csak meg nem nyugszik benned.” (Vallomások)

Ezért legyen bátorságunk odafordulni mindig az Istenhez. Egész életünkben.

 

Nyitókép: Pixabay