Jézus tanítványainak megígérte az igazság Lelkét. (Jn 16,12–15)

Pünkösd ünnepe az ígéret beteljesüléséről szólt: a Lélek kiáradásáról.

Mindannyian szeretnénk tudni az igazságot. Kérdésekkel vagyunk tele, válaszokat keresünk. Szeretnénk feltárni életünk titkait. De újra és újra azzal szembesülünk, hogy nem vagyunk képesek a felszín mögé látni. Természetesnek tartjuk, hogy a kisgyermek állandóan kérdez. Így természetes: magyarázatot keresünk és várunk. S ahogy múlnak az évek, változnak a kérdések is. Egyre inkább foglalkoztat bennünket létezésünk titka. Miért is vagyunk ezen a világon? Vajon ez a világ, amit látunk, ez a mindenség? Sokan kérdik: van-e Isten? S ha van, akkor ki is ő?

A lélek kiáradását ünneplik – Csíksomlyó (a szerző fotói)

 

Tudósok beszélnek az univerzumról. A világegyetemről. Ebben a világegyetemben a mi létezésünk kívülről nézve porszemnyi lét csupán. De mindannyian belülről, saját magunk éljük meg a világot, életnek-halálnak, a létezésnek feszültségeit, titkait. Mindennek kell, hogy legyen oka. De mi van az oksági láncolat végén? Filozófusok és a természettudósok egyformán szeretnének a dolgok mélyére látni. Valamennyiünket foglalkoztat a kérdés: miért van, ami van? Mert lehetne úgy is, hogy nincs. És miért vagyok én itt, most, amikor lehetne úgy is, hogy nem vagyok. De mégis vagyok, élek, létezem – és az életem véges. Nem tudom elkerülni a halált.

Tragédiákkal, szerencsétlenségekkel találkozunk. Hányszor halljuk a keserű felkiáltást: Ha volna Isten, mindez nem történhetett volna meg.

Szeretnénk bizonyosságot, értelemmel felfoghatót, matematikai feladat módjára megoldható választ: van-e Isten? S rá kell döbbennünk, hogy

matematikai bizonyossággal nem tudunk választ adni

a kérdésre. Valamiképpen létre kellett jönnie ennek a világnak, az univerzumnak, amelyben porszemként ugyan, de mégis ott vagyunk, és amelyben számunkra a legfontosabb és legnagyobb megoldandó feladat a saját életünk. Csak úgy, magától lett minden? Mi az egyáltalán, hogy „van”? Mi az, amit úgy hívunk, hogy „létezés”?

Vannak, akik arra a következtetésre jutnak, hogy Istennek a világban egyszerűen nincs helye. Volt egy bizonyos ősrobbanás, ami a kezdete mindeneknek, s ami előtt nem létezett az idő, s az idő előtt teremtő sem létezhetett. De ez nem következtetés, hanem vélemény, ahogyan ezt a sokak által ismert, világhírű gondolkodó, Stephen Hawking leírta. Mások szívesen hivatkoznak az ugyancsak világhírű Nobel-díjas tudósra, Neumann Jánosra, aki úgy vélte: „Valószínű, hogy van Isten. Sok mindent könnyebb megmagyarázni, ha van, mintha nem létezne.”

Neumann János: Isten létével sok mindent könnyebb megmagyarázni (Forrás: LANL, Wikimedia Commons)

 

Sokan arról beszélnek, hogy a hit és a tudomány nem egyeztethető össze. Hadd idézzem az agykutató Freund Tamás professzort, aki egy interjúban a következőt mondja: „A legnagyobb rejtély a gondolkodó, szabad akarattal rendelkező ember keletkezésének az értelme, a lelkünk eredete, küldetése és sorsa. Ezek olyan kérdések, amelyekre a természettudomány sohasem fog választ adni.

Ha pedig a hitünk más kérdésekkel foglalkozik, mint a tudomány, akkor miért ne lehetne a kettő összeegyeztethető, egymást kiegészítő?”

A Szentírás értelmezése sokak számára gondot jelentett és jelent ma is. Tisztán kell látnunk, hogy a Szentírás egyetlen könyve sem akart természettudományos ismereteket közölni. A korabeli ember világképének megfelelően üzenetet fogalmazott meg. A Teremtés könyve például: hogy minden, ami van, az Isten teremtménye. Az Isten a káoszból rendet teremtett, és ebbe a jól elrendezett világba belehelyezte az embert, azzal a feladattal, hogy legyen művelője, legyen gazdája. Értelmet, szabad akaratot adott neki az Isten. Választhatott jó és rossz között. Nem kényszeríti az Isten az embert a rend megtartására, de ha az ember kiszakítja magát belőle, akkor elkezdődik, az emberiség mind a mai napig tartó küzdelme és vágya az elveszett paradicsomi béke után.

Jól elrendezett világ

 

Jézus, akiben Isten jósága és emberszeretete kézzelfogható valóságként jelent meg a világban, ennek a megbomlott rendnek helyreállítását teszi lehetővé. Helyreáll a rend, ha az ember elfogadja, hogy megváltoztatja az életét, és az igazságosság, a béke és az öröm országát építi a világban. A saját erejéből az ember erre nem képes. Be kell fogadnia az Isten erősítő kegyelmét, ajándékát, be kell engednie az Istent újra az életébe, be kell fogadni az Isten Szent Lelkét.

Az evangéliumok erről szólnak. Az új élet lehetőségéről. Arról, hogy az ember nem öntörvényű lény, hanem az Isten teremtette világ része, ahol mindenki ugyanannak a mennyei Atyának a gyermeke.

Jézus a szeretetről, az elfogadásról, a testvériségről, a szolidaritásról, a szolgálatról

beszél a tanítványoknak, és saját életével hitelesíti mindazt, amit tanít.

A szeretet teljessége maga az Isten. A Szentírás közvetlenül nem beszél Szentháromságról, de beszél a Teremtőről, a Megváltóról, a Megszentelőről. Szó van az evangéliumokban a mennyei Atyáról, szó van Jézusnak és az Atyának az egységéről: Én és az Atya egy vagyunk, mondja Jézus. (Jn 10,30) És szó van a Lélekről, az Isten Szent Lelkéről. Ősi hagyomány, Jézus követőinek ősi hite, hogy az Isten titkát a Szentháromságban fogalmazzák meg. De már korábban, Pál apostolnál is olvassuk a következő köszöntést: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13)

A szeretet személytelenül nem létezik. Feltételezi a másik személyt. Azt, akivel egységben, közösségben vagyunk.

A művészet eszközeivel próbálják megjeleníteni ezt a közösséget – Andrej Rubljov Szentháromság-ikonja

 

Minden közösség ősforrása az Isten, aki maga a szeretet. A szeretet teljessége. Az Isten titokzatos, számunkra ésszel föl nem fogható egység, s ugyanakkor közösség. Atya, Fiú és Szentlélek. Ősi és újabb kori ábrázolások tesznek kísérletet arra, hogy a művészet eszközeivel megjelenítsék ezt a közösséget.

Széteső világunk egységre sóvárog. Arra, hogy közös asztalhoz ülhessünk. Arra, hogy ne kelljen félnünk egymástól. Arra vágyakozunk, hogy

otthonunk lehessen ez a világ,

amiben élünk. Közösségre vágyunk. Egymás elfogadására. Ott él mindannyiunkban a vágy: Szeretném, ha szeretnének. A szeretet forrása az Isten, akiről valljuk: Atya, Fiú és Szentlélek. Szentháromság vasárnapján ezt ünneplik a keresztények. A szeretet teljességét.