Ünnep van. Az apostolok zárt ajtók mögött, együtt vannak az emeleti teremben, ahol az a bizonyos utolsó vacsora megtörtént. Ahol a tanítványok Jézus több meghökkentő kijelentését hallották, és cselekedetét látták. Kendőt kötött a derekára,
megmosta tanítványai lábát. Példát adott a szolgálatra.
Ugyanitt, ugyanekkor történt, hogy kezébe vette a kenyeret és a bort, és a hagyományos pászkavacsora keretében kimondta az igéket: ez az én testem, ez az én vérem. Mélységes értelmű titok: őrá emlékezni életünkkel kell. Éltető eledellé kell válnunk, miként ő önmagát adta a világ életéért.
Kezébe vette a kenyeret és a bort (a szerző fotói)
Jézust követni életre szóló feladat. Jézus tanítványainak a mindenkori mai világban van a helyük. Megbízatásuk. Küldetésük. Hirdetni az életet, ami után mindenki vágyakozik. Hirdetni azt a békét, amelyet a világ megadni nem képes.
Ez az emeleti terem volt tanúja az első húsvét estéjén Jézus megjelenésének. Zárt ajtók mögött voltak, féltek. A Mester, akiben bíztak, akitől azt várták, hogy majd változást hoz Izrael országában, meghalt. Kivégezték. Megszégyenültek. Összezavarodtak. Hogyan tovább?
S akkor, azon az estén, abban a teremben,
a zárt ajtókon keresztül megjelenik az Úr. Megszólítja őket: Békesség!
Erre nem számítottak. Jézus még azt is mondja: Amint az Atya engem küldött, úgy küldelek én is titeket. Vegyétek a Szent Lelket.
Szivárvány Jeruzsálemben a Templomhegy és az Olajfák hegye között
Bár beszélt Jézus arról, hogy sokat kell szenvednie, hogy keresztre feszítik, s hogy majd feltámad, nem értették, mindez mit jelent. Sőt Péter még fel is háborodik: Ilyesmi nem történhet meg. Több beszámolót is olvasunk a feltámadás utáni találkozásokról. Találkoznak vele az emmauszi tanítványok, találkoznak vele a Genezáreti-tó partján, amikor halásznak. A korintusiakhoz írt levélben ezt olvassuk: „Azután
megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre,
akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak.” (1Kor 15,6)
Megjelenik Betánia környékén, az Olajfák hegyén, amikor maga köré gyűjti a tanítványokat. Felhő borítja el, írja az evangélista, és eltűnik a szemük elől.
Az emeleti terem ma
Majd újra együtt vannak az apostolok, a legszűkebb tanítványi kör, ugyanabban a teremben. Ünnep van ismét, a zsidók ünnepe. A törvényadás és az aratás ünnepe. Az utolsó vacsora a kivonulás emlékezetének ünnepén, történt. Peszach, a húsvét a szabadulás ünnepe a bárány vére által: az Úr csodálatos tetteire való emlékezés. Most pünkösd van, Sávuót: ez a nap a zsidók számára a törvényadásnak, a tórának és az aratásnak, az új kenyérnek az ünnepe. Zarándokünnep, amikor a törvény szerint fel kell jönni Jeruzsálembe minden hívő zsidónak. Népsokaság özönli el a várost.
A szétszórtságban élő, saját hagyományokkal rendelkező és más-más nyelveket beszélő csoportok ezen az ünnepen együtt vannak.
Szétszóródva élnek sokan, különböző kultúrákban, más nyelveket beszélve. Erre a napra azonban, aki csak teheti, elzarándokol Jeruzsálembe.
Jézus ígéretet tett a tanítványainak: nem hagylak árván titeket. S megígérte a Szent Lelket, amely majd megerősíti őket. Az Isten Szent Lelkét. Az apostolok most átélik az ígéret beteljesülését. Az elbeszélés szerint zúgás támad az égből, és tüzes nyelvek formájában leszáll rájuk a Lélek. S azok,
akik eddig bátortalanul vártak, bátran kimennek a bezárt teremből, kimennek a sokaság közé, és hirdetik az örömhírt,
hirdetik az Úr csodálatos tetteit. Pünkösd csodáját éli át a soknyelvű sokaság: mindenki a maga nyelvén hallja, érti az élet üzenetét. (Jn 14,15–26)
Duccio di Buoninsegna: Pünkösd (Wikimedia Commons)
Ahhoz, hogy megváltozzék a világunk, amelyben mindennapos a szorongás, a meg nem értés, a gyűlölet, az önzés, az erősítő Lélekre van szükségünk. Az Isten Szent Lelkére. Tanácstalanul, bátortalanul, tétován, félelmek között élünk. Úgy érezzük, magunkra vagyunk hagyva. Értelmetlennek látjuk küzdelmeinket. Jövőtlennek mindennapjainkat. Nem vagyunk képesek megbirkózni sokszor a hétköznapi kihívásokkal sem.
Beképzeltek vagyunk, úgy gondoljuk, hogy fölötte állunk mindennek és mindenkinek. S közben tragikusan átéljük tehetetlenségünket.
Megpróbáltunk tornyot építeni, mint a bábeli toronyépítők, hogy elhitessük magunkkal és másokkal, hogy fel tudunk érni az Istenhez.
Elfelejtjük azonban, hogy mindannyian rá vagyunk utalva az Istenre. A zsoltáros így mondja: „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt.” (127. zsoltár)
Az ember nem ura a természetnek
Keservesen utat tévesztett az emberiség, amikor azt gondolta, hogy ő az ura a teremtésnek. Bábeli zűrzavar telepszik rá mindennapjainkra, akár a világpolitika útvesztőit nézzük, akár a leghétköznapibb életünket. Nem értjük egymást. Sokszor el is zárkózunk attól, hogy figyeljünk a másik emberre. Közömbösek vagyunk mások sorsával kapcsolatban. Bár úgynevezett globalizált világban élünk, mégsem vagyunk képesek globálisan gondolkodni, és nem cselekszünk lokálisan: nem tesszük meg itt és most, amit megtenni képesek lennénk.
Föl kell tennünk magunknak a kérdést: hol vagyunk mi, keresztények?
Jelen vagyunk-e hiteles életünkkel, amelyet át kellene, hogy járjon az Isten Szent Lelke.
Pál apostol írja: „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át.” (1Kor 12,13)
A Lélek adományai pedig a következők: bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány, lelki erősség, jámborság, istenfélelem.
Jézust követni, elfogadni, szeretni annyit jelent, mint az ő parancsai szerint élni. Jelen lenni az emberek között. Közösséget teremteni. Emberibbé tenni ezt az egymást érteni nem akaró világot. S akkor megkapjuk azt az erőt, amely nem emberi erő. Be kell engednünk az Istent az életünkbe. Ő kiárasztja ránk Lelkét, és megújítja a föld színét.
