Világszerte megünneplik a római főtemplom, a Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház felszentelésének évfordulóját.

Ez a templom Róma püspökének, a pápának a székesegyháza.

A közvélemény számára a Szent Péter-bazilika a katolikus egyház főtemploma: valóban itt tartják a nagy eseményeket. Rómával kapcsolatban többnyire a Szent Péter-bazilika előtti oszlopsorok és a bazilika kupolája jelenik meg az emberek szeme előtt és emlékezetében.

Róma püspökének székesegyháza – a Lateráni bazilika főhomlokzata (fotó: Krómer István)

 

Mint általában a régi templomoknak, a Lateráni bazilikának is viszontagságos volt a sorsa. Az újjáépített bazilikát XIII. Benedek pápa 1726-ban szentelte fel újra a Megváltó és Keresztelő Szent János tiszteletére, és november 9-re tette a szentelés évfordulójának megünneplését.

Ez az ünnep jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk, mit is jelent számunkra a templom. Miért építenek az emberek ősidők óta templomot? Szükséges, hogy legyenek szent helyek, amelyek

elkülönülnek a profán, az evilági, szekuláris világtól.

Az ember egész lénye sóvárog a szent után. Az időbe, térbe beszorított ember ösztönösen is keresi a teljességet. Ki akar vonulni a mindennapok szűkösségéből, és be szeretne lépni a szent valóságába. Szeretne megszabadulni a „szűk határú lét” szorításából, és találkozni óhajt azzal a „szem nem látta, fül nem hallotta” valósággal, amelyet az Isten azok számára készített, akik keresik őt. (1Kor 2,9)

A pápai főtemplom oldalbejárata (fotó: Krómer István)

 

A templomok olyan helyek, amelyek egybegyűjtik a sok különböző embert, akikben azonban közös a vágy, szeretnének kiszakadni a hétköznapi világból, és találkozni az Istennel. A templom ugyanakkor az időből való kiszakadásnak is a helye. Ahol megtapasztalhatom, mit jelent

találkozni a titokkal, az ésszel föl nem érhetővel.

Ahol az ünneplésben, az évről évre visszatérő megemlékezésben, a múlt nagy történéseinek fölelevenítésével, jelenvalóvá tételével a hívő ember számára titokzatos módon érzékelhetővé válik a létezés nagy titka.

Jézusnak szoros kötődése van a templomhoz. A törvény előírásainak megfelelően Mária és József a kisgyermeket bemutatja a templomban. (Lk 2,22) Ahogy szokásban volt, elzarándokoltak a tizenkét éves Jézussal Jeruzsálembe, ahol a tanítók között találják meg. (Lk 2,46) A felnőtt, a küldetését teljesítő Jézus felháborodva borítja fel a templom előcsarnokában az árusok asztalait. (Lk 19,41)

Fel akarják emelni a tekintetünket (a szerző fotói)

 

A templom szent hely minden korszakban és minden vallás számára. Találkozik itt az ég a földdel. A barokk templomok mennyezetfreskói át akarják törni a lezárt falakat, ki akarják nyitni az égre a boltozatot,

fel akarják emelni a tekintetünket az odafönn valókra.

A bizánci templomok képfalai, ikonosztázionjai segítik a híveket, hogy a hitben való szemlélés által megtapasztalják azt, ami túl van minden láthatón, tapinthatón.

Ikonosztázion 

 

Találkozik itt szegény és gazdag, esendő és bűnös, mindenféle ember, akiben ugyanaz az olthatatlan vágy él az élet teljessége után. Találkozik itt a liturgia mélységében, a szentségek kegyelmi valóságában az esendő ember és a végtelen Isten.

Kellenek-e egyáltalán templomok? – kérdik egyre gyakrabban és egyre többen, mert eltorzult emberképpel élünk ma a világban. A templomok leképezik a kozmikus rendet, jelképrendszerükkel figyelmeztetnek a teremtés rendjére.

Ahol az ember helyezi magát az Isten helyére, összezavarodik a világ, elmosódik a különbség jó és rossz, szent és profán között.

A templomnak üzenete van a külvilág számára. Templomunk, ahol én most otthon vagyok, a tihanyi kéttornyú apátsági templom messziről látszik, igazodási pont a Balatonon hajózók számára. De üzen a templom a turistáknak is, akik egyszerűen érdekességet, látványosságot keresnek. A gazdagon díszített templombelső önmagában semmire sem való, nincs gazdasági haszna, nem lehet eladni, nem lehet árucikké formálni. Figyelmeztető jel: voltak emberek, akik pénzt, fáradságot nem kímélve építettek és díszítették művészi alkotásokkal ezeket a helyeket, elsősorban nem emberi tekinteteknek, hanem az élő Isten tiszteletére, aki hitünk szerint ura életnek és halálnak.

A tihanyi apátsági templom igazodási pont a Balatonon hajózók számára

 

Nagy kihívás mindannyiunk számára: templomaink maradjanak templomok, s ne a profán világ hatoljon be falaik közé.

Legyenek igazi fényt sugárzó helyek,

amelyek meg tudják szentelni az egyre sivárabb, egyre profánabb világot, amelyben sokak szerint semmi helye nincs az Istennek.  

Templomaink tornyai az égre mutatnak, harangjaik szava messzire hangzik. Ősi szokás, hogy istentiszteletek jelzésére megszólalnak. Régi mondás: Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango. Hívom az élőket. Elsiratom a halottakat. Megtöröm a villámokat.

Hívom az élőket. Elsiratom a halottakat...

 

Milyen fontos lenne, hogy felfigyeljenek az emberek a hétköznapok zajában a harangok szavára. Élünk és meghalunk. Emberségünkre figyelmeztet, amely számára nem elegendő ez a mindent fölfalni óhajtó profán világ.

De minden kőből épített templomnál fontosabb az élő kövekből felépülő szentegyház, a Jézussal valóban találkozni akarók közössége, akiknek élete megváltozik, amint a Jézussal találkozó betegek, bűnösök élete is átalakult Jézus közelében.  

A köveknél fontosabb a Jézussal találkozni akarók közössége

 

Isten temploma szent, és ti vagytok az! – mondja az Apostol. (1Kor 3,16–17) Ha rá tudunk eszmélni erre a valóságra, akkor lesz bátorságunk ahhoz is, hogy

kisöpörjünk az életünkből mindent, ami vásári, ami fölösleges.

És az apostolokkal együtt lesz erőnk kimondani: Uram, hová menjünk? Az örök élet Igéi tenálad vannak. (Jn 6,68)

Így mi is jellé válunk a profán világban. Jellé, amely az odafönt valókra mutat. Mint a kőből épült templomaink égre mutató tornyai.