Van-e valami, ami maradandó ebben a világban? Nem szeretnék filozófiai fejtegetésekbe bonyolódni, de azt mégis le kell szögeznünk, hogy a létezés semmiképpen sem szükségszerű. Lehetne úgy is, hogy nem vagyunk. Mégis élünk. És mi, akik több-kevesebb tudatossággal élünk ebben a világban, mindennap szembesülünk az elmúlás tényével. Keményebben is fogalmazhatnék: nem a természet rendjéhez hozzátartozó körforgást tapasztaljuk, hogy a tavaszi virágzásra következik a gyümölcshozó nyár, majd a gyümölcs megérése, mígnem – csak úgy magától – lehull az ágról, majd miután elmúlt a tél, a földbe hullott magokból új hajtás sarjad.
Mintha minden, amit az előttünk járt nemzedékek fölépítettek, veszendőbe menne.
Nem számít a múlt, és senkit nem érdekel a jövő. Ugyanakkor gátlás nélkül pusztítjuk azt, ami él és ami éltet.
A természet rendjének körforgása (a szerző fotói)
Születünk, felnövekszünk, megpróbáljuk birtokba venni a világot, kezünkbe vesszük és formáljuk az anyagot, gondolkodásunkkal új és új alkotásokat hozunk létre. De azt tapasztaljuk, hogy minden mulandó. Ezért furcsa türelmetlenség lesz úrrá az emberen.
Arany János így fogalmazta meg:
„Hajt az idő gyorsan, rendes útján eljár.
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár.
Változik a világ, gyengül, ami erős,
és erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
A múló időben nemcsak saját mulandóságunknak vagyunk közvetlen megtapasztalói. Van, ami pusztul magától, szőlőhegyeken, ahol már nem törődnek a szőlővel, összeroskad a présház, elhagyott gyárépületek üvegszilánkos, félig vak ablakai is furcsa figyelmeztető jelei annak, hogy törődnünk kellene a ránk bízott világgal. Elfogyasztjuk a tiszta vizet, mert az úgynevezett fejlődés következtében szennyezetté válnak patakok, folyók, óceánok. Pusztulunk, veszünk… És gátlástalanul háborúskodunk. Fegyverkezünk és gyilkolunk.
Törődnünk kellene a ránk bízott világgal
Bizonytalan a jövő. Nem érez felelősséget az ember az életért.
„De lesz-e föld az Araráton,
a füst fölött egy zöld mező,
ahol a ritkás levegőben
zihálva, de él a tüdő?
Lesz-e bárka, mely megtelik majd
minden égi és földi fénnyel?
Visszatérnek-e madarak
csőrükben oxigénnel?”
(Mezei András: Lesz-e bárka – részlet)
Tapasztaljuk a pusztulást, és közben mi magunk is részesei vagyunk a pusztításnak. Egyrészt felelőtlen, önző, hedonista, élvhajhász életvitelünk miatt. Másrészt a világ hatalmasainak pénzérdekből folytatott háborúskodásainak következtében. Mintha a végső idők tanúi volnánk: mintha Jézus jövendölése a pusztulásról a szemünk előtt válna valóra. Kő kövön nem marad. (Lk 21,5–6) És
feszültségeket látunk szerte a világon. Jézus azonban biztat és bátorít bennünket.
Át kell rendeződnie az értékrendünknek. Valóban az „odafent valókra” kell törekednünk. (Kol 3,2) De úgy, hogy közben nem megyünk el közömbösen amellett, ami velünk és körülöttünk történik. Tudnunk kell, hogy „a mi hazánk az égben van”. (Fil 3,20) Ugyanakkor a számunkra kimért időt itt, ezen a földön kell eltöltenünk, ott, ahová az Úr állított bennünket. Nem akárhogyan, hanem a remény embereiként.
Félelemmel van tele a világ. Sokan úgy érzik, hogy itt van a vég. Hiábavalónak látszik minden jó törekvés, mert a gonosz erői mintha legyőznének mindent. Azt érezzük, hogy a szétválasztó, diabolikus erők mintha felülkerekednének a világméretű harcban. Jelentéktelen pontnak érezzük magunkat. Mégis feladatunk van. Megőrizni önmagunkat, nem feladni az eszményeinket. Jézus így bátorít: „Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.” (Lk 21, 19)
Jelentéktelen pontnak érezzük magunkat. Mégis feladatunk van
A szétesőben lévő világban,
a megosztott társadalomban a keresztény embernek közösségteremtővé kell válnia.
Abban a meggyőződésben, hogy mindaz, ami most történik, ami látszólag visszafordíthatatlanul pusztulásnak indult, nem a végső állapot. Új eget és új földet várunk. (2Pét 3,13). Ez az új világ jelent meg a beteg és széteső világban a Názáreti Jézus által, aki maga az élet.
Keserves, fájdalmas valóság, ami körülöttünk történik a világban, de még nem a vég. Bármennyire furcsa világvége hangulat gyötör is sokakat, ez még nem a világ vége. Sok sebből vérző, sem Istent, sem embert ismerni nem akaró világban mégsem vagyunk magunkra hagyva. Ebben a viharos világban is eleven a jézusi szó: Ne féljetek!
Jézus állandóan bátorította a tanítványait. Velük volt a viharban, akkor is, amikor úgy látszott, hogy alszik.
Mit féltek, kicsinyhitűek?
– mondta a halálfélelemmel küzdő tanítványoknak ott, a Genezáreti tavon hánykolódó bárkában, amikor az életüket féltő, sok vihart átélt emberek ezt mondják: Nem törődsz azzal, hogy elveszünk? (Mk 4,38) Megfeledkezünk arról, hogy Jézus megígérte: Én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig. (Mt 28,20)
Nehéz helyzetekben – nincs ember, akinek ne lennének nehéz percei, órái – gyakran megszólal bennem a sokak által ismert ének: „Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj! Ha tiéd Isten, tiéd már minden!”
