Ahogy közeledik a november, úgy lesznek egyre virágosabbak a temetők. Hajlott hátú öregek, de fiatal párok is, kisgyerekekkel együtt mennek temetőlátogatásra. Ahogyan estére hajlik az idő, úgy lobognak egyre jobban a mécsesek a sírokon. Vannak, akik így mondják: világítunk.

Koszorúk, mécsesek, mély csönd, itt-ott suttogás. Közeledik halottak napja. Vagy már itt is van.

Sokan összetévesztik halottak napját Mindenszentek ünnepével.

November 1-jén a katolikus egyház

azokra a hősökre emlékezik, akiket különös tiszteletben részesítünk: mert a jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották,

és hitünk szerint a dicsőség koszorúja az osztályrészük abban a világban, amelyről Szent Pál így beszél: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9) Hősök, akik nem törődve emberi tekintetekkel, bátran vállalták, hogy a jézusi úton járnak.

Szem nem látta, fül nem hallotta... – Krisztus, a mindenség ura a firenzei Szent János-keresztelőkápolna mozaikján (a szerző fotói)

 

Ez az út kemény, meredek, erőfeszítést kíván. Amikor először jártam Csíksomlyón, láttam azt a meredek, itt is, ott is keresztekkel szegélyezett utat, amelyik a Salvator-kápolnához vezet. Nem tudtam, hogy Jézus-hágónak, Jézus-útnak nevezik. Megkérdeztem az egyik barátságos ferences testvért, mennyi idő kell ahhoz, hogy feljussunk ezen az úton a kápolnához. Rövid gondolkodás után ezt felelte: Az csak magukon múlik!

Igen, felmenni, feljutni erőfeszítés nélkül nem lehet.

Fölösleges terhet nem cipelhetünk magunkkal. Csak rajtunk, csak magunkon múlik, hajlandók vagyunk-e megszabadulni mindentől, ami visszatarthat

bennünket, hogy fölérjünk… 

A jézusi út kemény, meredek, erőfeszítést kíván

 

A szentek ezt tették. Emberi tekintetek nem zavarták őket. Odaadóan, minden erejükkel szolgálták az embereket. Jézusba vetett hitük miatt vállalták, hogy bebörtönözzék őket. Sokan meg is haltak a hitükért. Mindenszentek ünnepén rájuk emlékezünk, föltekintünk rájuk, akik „a bárány vérében fehérre mosták ruhájukat” – ahogy a Jelenések könyvében olvassuk. (Jel 7,14)

Másnap pedig a halottainkra emlékezünk. Halottak napján.

Ha idegen helyen járok, szívesen látogatom meg az ottani temetőt. Sok mindent elmond múltról, jelenről, hitről, hitetlenségről.

Sütő Andrásnál olvasom, Anyám könnyű álmot ígér című könyvében, amikor a „világításról”, a halottak napi megemlékezésről van szó: „– Nem játék ez, uram! – Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a szemölcseinket örököltük.

Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.”

Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy nem velünk kezdődött a történelem. Az előttünk járt nemzedékek vállán állunk mindannyian.

A hit jelével előttünk távoztak el – ima és megemlékezés a tihanyi apátság szerzetesi kriptájában

 

De a keresztény ember számára ez sokkal több, mint emlékezés. „…a hit jelével előttünk távoztak el az élők sorából, és a béke álmát alusszák” – mondjuk az egyik szentmise-imádságban. Hiszem az örök életet! – valljuk a Hitvallásban. Jézus ezt az örömhírt hozza a sötétben botorkáló emberek számára. Nem a halálé a végső szó, bár mindannyiunknak, akik megszülettünk, szembe kell néznünk halandóságunk tényével.

Halottak napja az imádság, a könyörgés napja: Isten irgalmába ajánljuk mindazokat, akik már elköltöztek a földi életből. Isten irgalma felől kétségbe soha ne essél! – bátorítja Szent Benedek a szerzeteseit.

Atyám házában sok hely van – bátorít bennünket Jézus. Helyet készíteni ment számunkra. (Jn 14,1–3) Gyöngeségünkben mi magunk is sokszor letértünk a jézusi útról, amely szűk és szoros. Amely erőfeszítést kíván. A halált naponta tartsd szemed előtt! – figyelmeztet Szent Benedek atyánk.

Nem halálfélelemről van szó, hanem az Istenben való életről.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy eltereljük a figyelmünket az életnek erről a törvényszerűségéről. Pedig rá kellene döbbennünk arra, hogy az élet olyan titok, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie. S ehhez a titokhoz hozzátartozik a látható életnek a vége. A halál nem játék, nem lehet bohózatot gyártani belőle. Végtelenül mély titok. Az „innen” és a „túl” misztériuma. Életet teremteni egyikünk sem képes. Megóvni mindannyiunk kötelessége. Mások elpusztítása révén meggazdagodni a legkegyetlenebb bűnök közé tartozik. Mindannyian életre születtünk. S felelősek vagyunk az életért. A halál kultúrájával találkozunk napjainkban, úgy, hogy közben nem törődünk magával az élettel.

A halál nem játék, nem lehet bohózatot gyártani belőle

 

Egy szépen gondozott temető mindig azt jelenti, hogy az élők számára fontosak a halottak. De vajon törődünk-e egymással életünkben annyit, mint amennyit halottak napja táján halottaink sírjával?

Jézus maga a Getszemáni-kertben átélte az emberlét legnagyobb feszültségét, amikor a biztos halál tudatában vérrel verejtékezett.

Megélte a kereszten a teljes magárahagyatottságot. De föltámadásának titka a legnagyobb örömhír,

amit az ember kaphatott: az élet erősebb, mint a halál.

A szentek példát adtak, hogyan kell végigjárni a jézusi utat. Úgy, hogy értelmes volt az életük. Így lett értelmes és életre nyíló a haláluk is. Mert Jézus maga az út, az igazság és az élet. Újra és újra eszembe jut a csíksomlyói ferences testvér mondása: mennyi idő kell, hogy feljussunk a Salvator-kápolnához? – Az csak magukon múlik!

 

Weöres Sándor írja:

 

Születek születni,

meghalok meghalni,

születek meghalni,

meghalok születni.

 

(Talizmán – részlet)