Aligha én vagyok az egyetlen, aki közjegyzői irodában várakozva találkoztam emberekkel, akik minden bizonnyal egy családhoz tartoztak, köztük némelyek gyászruhában, némán ültek egymás mellett vagy egymással szemben. Meg se szólaltak. Valószínűleg hagyatéki tárgyalásra vártak. Az örökségen való osztozkodás családok későbbi életét képes tönkretenni. Azok, akik eddig együtt voltak, most, a haláleset után szétszakadnak. Nehezen tudnak egymás szemébe nézni.
A vagyonból való részesedés elvakulttá
tudja tenni az embereket. Testvéreket képes szembefordítani egymással.
Bölcs öregek (a szerző fotói)
Láttam bölcs öregeket, akik érezve, hogy közeledik életük vége, maguk rendelkeztek és osztották szét a gyermekeknek, hozzátartozóknak azt, amit nekik szántak.
Láttam dúsgazdagok temetését, koszorúk sokaságát, csillogó, ragyogó halottszállító Mercedesen fekvő koporsót, amelyet ugyanúgy eresztettek le a sírba, mint azokét, akiknek a temetésén nem szólt ünnepélyes gyászzene és csak egyszerű Szent Mihály lován vitték a koporsót – ahogy azt a fából készült, négy lábú, négy kinyúló karú szerkezetet hívták, amelyen a koporsót a sírhoz vitték.
... dúsgazdagok temetése
Az emberhez hozzátartozik a birtoklás ösztöne. Ez az enyém! – mondja már a kisgyerek is. Ez az enyém! – mutatja országnak-világnak a sok drága kerítés, amely mögött ugyanolyan halandók élnek, mint az egyszerű parasztházban. Furcsa versengéssel van tele a világ. Kinek nagyobb a háza? Kinek milyen az autója? Kinek van márkás ruhája? Kinek milyen a kutyája? Ki hová utazott el a világban?
Napjaink egyik varázsszava a fogyasztás is – tulajdonképpen a birtoklásnak egy formája. Látszólag csökkenti az emberben ösztönösen meglévő félelmet: amit elfogyasztottam, nem veheti el tőlem senki. Az az enyém. Ugyanakkor
arra kényszerít, hogy tovább fogyasszak,
mert amit már elfogyasztottam, az nem elégít ki többé. A mai ember sokszor úgy gondolja: az vagyok, amit elfogyasztottam, amit birtokoltam.
Gazdagság, életszínvonal, létminimum: tele van a mindennapi sajtó ezekkel a fogalmakkal. A nemzeti össztermék, az ország gazdasági teljesítménye mintha a politika legfőbb célkitűzése lenne. Csakhogy a boldogság és az anyagi jólét nincs arányos összefüggésben egymással.
Vörösmarty Mihály így teszi föl a kérdést:
„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”
Jézust arra kérik, tegyen rendet a testvérek között. Szólj a testvéremnek, ossza meg velem az örökségét! Jézus példázattal válaszol. Az egyre nagyobb csűröket építő emberről beszél, akinek már nincs hova begyűjtenie a sok termést. Minek mindez? Még az éjjel számonkérik lelkedet! – mondja Jézus. Kié lesz mindaz, amit szereztél? (Lk 12,13–21)
Az örökösöké? Akik majd ugyanúgy eltávoznak, és ők sem visznek semmit sem magukkal.
Mit visz magával az ember a halálon túlra? Egyformán itt fogunk hagyni mindent. Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket! – figyelmezteti Jézus a tanítványokat. (Mt 6,19–21)
Gyűjtsetek kincseket az égben.
Pál apostol a Szeretethimnuszban beszél arról, hogy a tudomány elenyészik, a nyelvek elhallgatnak. Az emberi bölcsesség is kevés önmagában. Egyedül a szeretet az, ami összeköti azt, ami a síron innen és a síron túl van.
Egyedül a szeretet köt össze síron innen és túl
Jézus tanítása tulajdonképpen erről szól. Arról, hogy nem az a minden, ami itt és most látható, kézzel fogható, tapintható, begyűjthető, bekebelezhető. Arról, hogy a teljes valóság több annál, mint amit közvetlenül megtapasztalunk.
Az igazi gazdagság, ha önmagunkból tudunk adni másoknak.
Az igazi boldogságra vezető út a szolgálat útja. A szolgálat útja pedig áldozattal jár.
Jézus erre adott példát nekünk.
Jézusnak nem volt tulajdona. Nem jegyzik föl az evangélisták, volt-e Jézusnak bármilyen emberi szóhasználattal megfogalmazható gazdagsága. Ő maga ezt mondja: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” (Lk 9,58)
A birtoklás kísértése
A birtoklás kísértése lehetetlenné tudja tenni az ember életét. A föld ásványkincseinek birtoklásáért háborúk folytak és folynak ma is szerte a világon. Pedig
senki nem jogosít fel arra bárkit is, hogy a magáénak tulajdonítsa azt, amit az Isten megteremtett
és megőrzésre, gondozásra rábízott az emberekre.
Tolsztoj ismerős meséjében szó van egy cárról, aki súlyosan megbetegedett. Az orvosok tehetetlenek voltak. Egy bölcs azt mondja: Ha lehet találni egy boldog embert, annak le kell húzni az ingét s fel kell adni a cárra – attól majd meggyógyul. Végigjárták a birodalmat, nem találtak boldog embert. Egyszer a cár fia késő este elhalad egy kunyhó mellett s hallja, hogy bent valaki ezt mondja: – No, Istennek hála, kidolgoztam magam, jóllaktam, s most lefekszem s jót alszom; kell ennél több nekem? – Megörvendett a cár fia és megparancsolta, hogy húzzák le annak az embernek az ingét, s adjanak érte annyi pénzt, amennyit csak kíván, az inget pedig vigyék el a cárnak. A küldöttek elmentek a boldog emberhez, s le akarták húzni róla az inget; de a boldog ember olyan szegény volt, hogy nem is volt ing a testén.
Ne felejtsük el Jézus figyelmeztetését: Esztelen, még az éjjel számonkérik lelkedet!
